Bushido - a szamuráj útja

Szombathelyi Tamás, Junshido dojo

Talán egy páran felkapták a fejüket a címre, amit Eidzsi Josikava: Muszasi című regényéből kölcsönöztem. A szamuráj útját járni XVII. század környéki Japánban megtiszteltetés volt és megtiszteltetés ma is. Sokakban felmerülhet, hogy mi köze a szamurájoknak a mai napi emberekhez? Mi közünk Japánhoz, az ő kultúrájukhoz?

A választ egy idézet adja meg, a Mennyei Királyság című filmből: "semmi és minden". Semmi, mert nem japánok vagyunk, semmi, mert más a kultúránk és a korunk is más ideológiákat diktál és minden, mert évezredes erkölcsökről beszélünk, ami kultúrától, ideológiáktól és minden egyéb befolyásoló tényezőktől független és örök. Ezt az utat járom, és keresem ezeket az értékeket harcos családommal egyetemben.

Sokszor merültek fel bennem ezek a kérdések: miért éppen a karate? Miért nem más sport? Sok szülő is felteszi magának ezeket a kérdéseket, amikor a gyermekének vagy akár magának valamilyen mozgást keres. A saját utamon keresztül szeretném a kérdést megválaszolni és jó példát mutatni, mind a leendő "kis" harcosoknak, mind a szüleiknek illetve szeretnék néhány tanácsot is adni, hogyan is válasszunk magunknak harcművészetet, iskolát, tanárt.

Már 17 év telt el azóta, hogy először a dojoba (edzőterembe) léptem. Ekkor még csak egy dolog hajtott, hogy én is olyan gyors legyek, mint Bruce Lee, ruganyos, mint Jackie Chan és hogy olyan forgó rúgást rúgjak, mint Van Damme. Az évek távlatából már megmosolygom a dolgot, de mindenesetre ez volt a hajtóerő, ami elindított a harcosok útján. Az úton, ami bár nehéz, mégis oly sok örömet szerez és amit – bár néha kitérőkkel –, de mindig követni fogok.

Bár még csak 30 éves leszek, de már most sok mindent kaptam a karatétól és kaphat mindenki, aki rálép erre az ösvényre. Sok lemondással és áldozattal jár, azonban a befektetett munka, mint mindig, meghozza gyümölcsét. Az eredmény nem feltétlenül abban mutatkozik meg, hogy pörgő rúgást tudunk majd rúgni vagy téglát tudunk törni. A munka gyümölcse a kiegyensúlyozott élet és az abban történő egyszerűbb boldogulás. Ez az a dolog, ami miatt itt maradtam és reményeim szerint maradok még sokáig. Bízom benne, hogy együtt öregedhetnek majd meg kicsik és nagyok, mesterek és tanítványok. A harcosok családja.

Gyerekfejjel, illetve szülőként nehéz eldönteni, ki a jó tanár, melyik iskola lesz számunkra, vagy gyermekünk számára a legjobb. Márpedig, ha valaki elhatározza, hogy harcművészetek gyakorlásába kezd, akkor ez a legfontosabb szempont. Szerencsémre én megtaláltam a megfelelő tanárt sensei Kertész Ferenc személyében és a megfelelő iskolát is. Ám visszatérve a szempontokra, néhány praktikus tanáccsal szeretném ellátni a leendő harcosokat. A jó iskola ismérve nem feltétlenül azon múlik, hogy hány ember tanul ott. A jó iskola hagyományőrző és emellett megújulni képes. A jó iskolában a mesterek folyamatosan tanulnak, képzik magukat és járják a harcosok útját, hogy mindig legyen mit átadniuk. A jó tanár fogalma eléggé szubjektív, így nehéz jó tanácsot adni, mindenesetre néhányat megpróbálok összeszedni.

Olyan tanárt válasszunk, akin látszik, hogy felkészült és tudja, mit akar. Nem "terminátort" akar belőlünk faragni, hanem magunkhoz képest méri tudásunkat. Egy jó tanár beszélget velünk és gyermekeinkkel, és néhány hét után akár már a gyermekünk vagy a mi nevünket is ismeri. Ami nagyon fontos, hogy legyen fokozatos és ne csak az edzésre kiterjedően lásson el jótanácsokkal, hisz a karate az életre tanít.

Az újság előző cikkéből kiderült, hogy "nem csak a 20 éveseké a világ".

Ez tényleg igaz, de én most szeretném a másik oldalról is megvilágítani. Jómagam gyerekként kezdtem karatézni. Letörhetetlen lelkesedés és tudásszomj volt bennem. Minden edzésen szinte elsőként jelentem meg, különedzésekre jártam, izzadtam és szenvedtem, meg akartam mutatni, hogy milyen erős és ügyes vagyok. Ez a fajta tűz fokozta bennem az energiát és az iskolában is remek eredményeket szereztem. Később gimnazistaként nehezedett a helyzet, de továbbra sem volt teher számomra a fokozódó iskolai terhek mellett edzeni.

Ahogy múltak az évek, egyre kevésbé lett fontos, hogy én legyek a legjobb, mindinkább előtérbe került a folytonosság és ráébredtem, hogy néhány év nem a világ. A harcművészetet egy emberöltőn át lehet gyakorolni, így az ember életében adódó gondok nem szabad, hogy eltántorítsák a céljától. Legyen az egészségügyi, családi, vagy anyagi probléma. A jó harcművész nem különbözteti meg a problémákat, hanem egy akadálynak veszi, amit meg kell oldani. A karate ebben is segít.

Adódtak az életemben olyan szakaszok és adódnak most is, amikor nem tudok edzeni menni, de ez nem eredményezheti azt, hogy letérjek az útról. Sajnos a munkám egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy részt vegyek minden edzésen, de amikor csak tehetem, ott vagyok, és a család hasznos tagjaként segítem a tanárom és budokákat (harcosok).

Remélem ez a pár gondolat hasznos tanácsokat nyújtott és felkeltette az érdeklődést és rálátást biztosított egy hétköznapi harcos életére.

Megjelent a Mi újság, Maglód? 2009 októberi számában ("Az élet módja")