Randori

Kiss Judit (1962)

Talán életemben először élveztem a randorit. Biztos nem volt tökéletes – de nem ez kötötte le a figyelmemet. Csak az volt, aminek lennie kellett.

Sensei már sokszor mondta, úgy randorizzunk, hogy egyszerűen csak jó érzés legyen… de sosem sikerült. S ez rávilágít arra is, hogy igazán nem is a másikkal harcolunk – nem ő az ellenfél. Magunkkal küzdünk.

A saját félelmeink, vágyaink, elvárásaink akadályoznak, gúzsba kötnek. Félek, hogy megütnek, vagy én bántok valakit, hogy ügyetlen leszek, kinevetnek; kiderül, milyen…. – s itt számtalan jelző következhet, de az önbizalomhiánnyal küzdő ember esetében ez soha nem pozitív – …is vagyok valójában.

S ha ez van a fejünkben, a szívünkben és az idegeinkben, akkor nem csoda, hogy olyan is leszel… Hiszen nem is adsz esélyt magadnak, hogy arra figyelj, amit csinálsz, s az légy, aki lehetnél – aki a mélyben vagy.

Az embernek el kell engednie önmagát – hogy önmaga lehessen.

A szabadság belülről jön – választás kérdése.