Mindenemet magamnál hordom…

Remport Csaba (1967)

A minap egy barátom megkérdezte, hogyan jellemezném magam egy mondatban.

A válaszomon jó pár évvel ezelőtt én magam is csodálkoztam volna:

"Én vagyok az a magyar, aki ha elsőként megy be a forgóajtón, utolsónak jön ki…"

No nem szándékom ellenére, inkább félreállva, másokat elengedve:

Fuss csak, ha neked olyan sietős, én ráérek!

Megtanultam az elmúlt pár évben a leckét, nem baj, ha nem én vagyok az első, ez nem számít. Nem baj, ha nem én vagyok a legügyesebb, a leggyorsabb, a legszebb… Ha ez mind számítana, nem sok boldog ember élne a földön. 6 milliárdból 1. Nem túl jó arány…

Valahol máshol kell lennie a kulcsnak, talán nem kívül kell keresgélni. Ha nem lehetünk mi a legjobbak, talán meg kell elégednünk azzal, hogy "egyszerűen" jobbak legyünk.

Ez viszont óriási különbség!

Legjobb csak úgy lehetek, ha másoknál jobb vagyok.

Jobbá válni viszont magamhoz képest tudok.

Ezt az üzenetet én a karatén keresztül értettem meg. Fiatal koromban versenyszerűen sportoltam, ott sok éven keresztül azt tanították, hogyan győzhessek le másokat. Aztán idővel világossá vált, ami egyszer minden sportoló életében bekövetkezik:

Nem ő a győztes, már nem!

A karate ezzel szemben végtelen út. Minden nap jobbá válhatok magamnál. Ma jobb vagyok, mint tegnap voltam, és holnap jobb leszek mint amilyen ma vagyok. Óriási távlat ez az ember előtt. Nem állítom hogy nem rögös és nem nehéz ez az út, de valóban végtelen. Olyan cél ez ami elérhetetlen, és ebben ez a nagyszerű. Az elérhető célokkal az a baj, hogy ha elértük őket, már nincs tovább merre mennünk. Teljesítettük, megvan, elértük. És holnap merre tovább?

Vannak célok melyek elérhetőek, és vannak melyek csak az irányt mutatják nekünk, és ez esetben az irány az ami fontos.