Karate, mint művészet

Napjainkban erősen szétválik az út, sportkarate és Karate között. Az alábbiakban írok néhány gondolatot, mely talán érthetőbbé teszi ezt a különbséget az érdeklődők számára, bár meg kell jegyezzem; ezek olyan dolgok, melyeket nem lehet pusztán beszédből megérteni, csak a megélés világíthatja meg lényegét.

Művészet

Bonsai

Mióta ember él, él a művészet is. Kezdetlegesebb, vagy kifinomultabb formában, de az ember mindig megpróbálta kifejezni vele a szavakon túli világot. Azokat az érzéseket, vagy fennkölt eszméket, ahova a hétköznapi szóhasználat már nem ér el. Bármit lehet a művészet kiemelkedő sajátosságai szerint művelni, ha a gyakorlásba bele tudjuk önteni lelkünket, mondanivalónkat és a gyakorlás egyben a tökéletes keresésévé is válik. Az alkotás kifejezi a művész érzelmeit, gondolatait. Teljen bár egy nap, vagy ezer év, az érdeklődőt átjárja az, amit a művész érzett, vagy közölni akart. Feladata ez a költőnek, az írónak, a festőművésznek vagy a zeneszerzőnek. Mert a művészetben csak az eszköz változik, a lényeg ugyanaz marad.

Ilyen a harcművész is. Eszköze a teste és a szelleme, s e kettő közötti harmónia, ami szinte megfoghatóvá válik. A belső én kivetítése a mozdulatokon, a testen keresztül. A szellem formálása, mely aztán túlnő a test börtönén, és szinte sugározza önmagát, mely megérinti mindazokat, kik nézik őt.

Ha harcművészetekről beszélünk, mindenképpen meg kell látnunk, és foglalkoznunk kell azokkal a gyökerekkel, melyekből létezése óta táplálkozik. Itt több részre is bonthatjuk, bár ezek nem egymástól független részek, hanem inkább egymásból táplálkozók. Ilyen a hit, a filozófiai háttér, és az erkölcsi mondanivaló, melyek mind, egy harcos sajátjai.

A hit, területtől és vallási meggyőződéstől függően némileg változhat. Beszélhetünk európai lovagról, ki inkább a keresztyén hitet képviselte, Japán szamurájról, ki a shinto vallásról tett tanúbizonyságot, vagy egy arab harcosról, aki a muszlim híve volt. Bár ezek különböző vallások, tanításuk sokszor párhuzamos síkon fut. A harcos hitte, hogy nem ez a földi lét csak, ami néki adatott, viszont azt is, hogy egyszer majd, e földön véghez vitt tettei alapján ítéltetik meg. Cselekedeteiben, életében és döntéseiben a hite volt legerősebb támasza. E meggyőződésekből kinövő filozófiák fonták át lényét. Becsület, hűség, mértékletesség, erkölcs, tisztelet, igazság, hősiesség eszméi járták át szívét. Ezeket előbbre valónak tartotta a saját életénél. Örömmel élt, és halt meg ezek védelmében és szolgálatában.

Katana

Ha harcművészetről esik szó, el kell határolnunk magunkat azoktól az irányzatoktól, melyek manapság oly divatosak és sajnálatos módon gyakran keverik magukat a harcművészetekkel. Nem arról van itt szó, hogy nem lennének hatásosak, vagy jók, csak éppen semmi közük nincs a Harcos Útjához, a Bushido-hoz. Kitűnő sportok ezek – nevezzük küzdősportoknak – kitűnő sportemberekkel, de semmiképpen sem beszélhetünk harcosokról, harcművészekről. Teljesen indifferens és felesleges is boncolgatnunk ki lenne jobb egy küzdelemben, mert ez nem is lényeges, viszont máris az egyik nagy különbséghez érkeztünk. Ugyanis a Harcost ez nem is érdekli. Nem érmekért vagy helyezésekért küzd. Nem elismerésért, vagy hírnévért. Számára a győzelem vagy vereség majdnem ugyanaz. A kérdés, számára egyszerű: meg kell tenni, vagy nem. Ha pedig igen a válasz, egyszerűen csak teszi a dolgát. Nem számít, hányan állnak vele szemben. Nem számít, lehetséges, vagy reménytelen a feladat. Számára egyetlen mérce létezik: megtette-e amit tudott, s ami tőle telt. S ha erre is igen a válasz, mindegy neki, hogy győzött, veszített, él-e, vagy meg fog halni. Szívében a mérce csak az, hogy amit szolgál, és amiben hisz, ahhoz hű legyen életében, halálában egyaránt. Sokan mondhatják, hogy azok az idők már elmúltak. Sokan gondolhatják feleslegesnek, vagy idejétmúltnak ezeket a téziseket. De ha igazán őszinte válaszokat akarunk kapni, bizony meg kell vizsgálnunk, lehetnek-e ezek az eszmék valaha is idejétmúltak. S mikor lenne nagyobb szükség rájuk, mint mikor a világ a sötétség felé fut, mint napjainkban. A harcos nem addig az, míg a csatatéren, vagy az edzőteremben van. Nem addig az, míg ki nem öregszik, mint egy sportoló. Ő álmában és ébren, éjjel és nappal, otthon, vagy a harcmezőn egy, és ugyanaz. S életével megmutatja, milyen nagyszerű dolog végigmenni a nekünk kijelölt Úton.

Taira Sigeszuke (1639-1730), korának híres, konfuciánus szellemiségű tudósa és hadművésze volt. A Szamuráj becsületkódexe című művét olvasva, végig érződik a szamurájok letűnt, dicső korszaka utáni nosztalgia. A szerző tisztában van azzal, hogy sem neki, sem az utána következőknek nem adatik meg, hogy a bushido igazi kötelezettségéről, a harcban, a háborúban való példás helytállásról valaha is bizonyságot tegyen, mégis azt hangsúlyozza, hogy egy igazi lovag a békeidőben sem hanyagolhatja el a harcosi erények gyakorlását, a hűséget, a kötelességtudatot és a bátorságot.

Könyvének egy részében így ír:

“Általánosan elterjedt az a vélemény, hogy a vitézeket a mostanihoz hasonló békeidőben nem igazán lehet felismerni. Ám ez korántsem igaz, hadd bizonyítsam be. Általában úgy tartják, hogy a bátorság nem olyasmi, ami akkor jelenik meg, amikor a harcos páncélt ölt, fegyvert ragad, és csatába indul. A mindennapokban jól megkülönböztethető egymástól a bátorság és a gyávaság. Ki született hősként gyakorolja a hűséget és odaadóan szolgálja urát és szüleit, szabadidejében az irodalmat tanulmányozza, és nem hanyagolja el a harci művészeteket sem. Tartózkodik a fényűzéstől és megveti a pénzherdálást. Bármennyire is vágyna valahova, ha az a szolgálati szabályzatba ütközne, vagy szülei nemtetszését vívná ki, nem fog elindulni. Bármiről képes lemondani, amiért ura vagy szülei neheztelnének. Vigyáz jó erőnlétére, s mivel életében valami nagyon fontosat szeretne véghez vinni, ügyel az egészségére. Tartózkodik az italozástól, rendkívül óvatosan és mértékletességgel él az emberek egyik legfőbb megrontójával, a testi örömök nyújtotta élvezetekkel. Ezek a tulajdonságok az igazi bátorság bizonyosságai. Ezzel szemben a gyávák többnyire csak színlelik a gazdájukkal és szüleikkel szembeni tiszteletet anélkül, hogy bármit is törődnének velük. Arról, amire vágynak még akkor sem mondanak le, ha az a szolgálati szabályzatba ütközik, vagy szüleik nemtetszését vívja ki. Megrögzötten oda mennek, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne, és olyan dolgokat művelnek, amiket nem lenne szabad. Legszívesebben csak henyélnének, reggeltől estig szundikálnának. Gyűlölik az irodalmat, a harci művészeteket is csak ímmel-ámmal gyakorolják. Olyan képességeikről hencegnek, melyekről bizonyságot soha sem tettek. Amikor rájuk jön a bolondéria, őrült költekezésbe kezdenek: cicomázzák magukat, Pazar lakomákat adnak. Ám amikor pénzüket valóban észszerű dolgokra kellene kiadniuk, egyszeriben rendkívül zsugoriaknak bizonyulnak. A legkisebb betegség is megakadályozza őket, hogy szolgálatba álljanak. Falánkak, az ital rabjai és mértéktelenül hajszolják a testi örömöket. Az ilyen ember képtelen elviselni, és méltósággal tűrni a nehézségeket és megpróbáltatásokat. Ezek a tulajdonságok általában a gyáva embereket jellemzik. Ezért mondom, hogy a mindennapokban is világosan meg lehet különböztetni a bátorságot és a gyávaságot.”

A végére John Dewey szépen megfogalmazott idézetét írom.

"A művészet a gondolatnak a kifejezés eszközével való eleven egyesülése"