Interjú 2020 - Gondolatok karatéról, oktatásról, tanítványokról

Érdekes, amikor néhány mondatban kell beszélni valamiről, ami kimeríthetetlen. Kütyük és villámreklámok korában, amikor legtöbben már nem akarnak kettőt kattintani vagy a harmadik sort elolvasni. Mindezt úgy, hogy olyan dologgal foglalkozunk, aminek nincsen vége és csak abbahagyni lehet, de befejezni nem.

Harminc év. Ennyi idővel ezelőtt jöttek az első tanítványok hozzám, és sokan, még ma is velem vannak közülük. Gyerekek voltak még, ma pedig az ő gyermekeikkel edzenek együtt. Vannak olyanok, akik eltűntek hosszú időre, majd öt, tíz, húsz év elteltével visszajöttek; és olyan jó, amikor van hova visszajönni. Nemzetközi iskolánk nagymestere mondja mindig; ahogy öregszik egyre többet, hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Régen ez nem sokat jelentett nekem, de az idő előrehaladtával számomra is mélyül ez a gondolat. Sok változást láttam és sokat változtam. Abban is, ahogy tanítok. Régebben határozott elképzelésem volt arról, hogyan is kell harcolni és ezt tanítani. Aki pedig nem tudott lépést tartani, lemorzsolódott. Mára úgy gondolom, értékesebb, megláttatni, kihozni olyan dolgokat emberekből, amiket saját maguk sem gondoltak volna. Nem számít mennyire vagy jó a kérdés az; ma jobb vagy, mint tegnap voltál? Ezt nem csak technikai szempontból mondom. Az élet minden területén így kellene lenni és erre mindenki képes. Változunk és változik a világ is körülöttünk. Egyetlen nem változik, a Tökéletes. Ha pedig nem te vagy Isten, te is változol a kérdés csak az, milyen irányba akarod ezt tenni? Régebbi tanítványaim szoktak viccelődni, hogy ha olyan edzéseket tartanék, mint akkoriban, öten-hatan lennénk a teremben. Igen, de a mai tanítványok többségének nem arra van szüksége. Többen idősebbek, sokaknak van ilyen-olyan baja, betegsége. Azért vannak itt, mert mindnyájan megértettük, nem az egyént akarom belefaragni egy dobozba, hanem mindenkinek akarunk készíteni egy sajátot.