«

»

Riport 2015

Sensei, Édesapád elismert bokszoló volt. Mi vitt rá, hogy az övétől eltérő pályafutást választottál – ha jól tudom, sohasem vonzott a versenysport, s nem a bokszban vagy hasonló küzdősportokban nevelted a tanítványok százait?

– Nem is olyan nagyon eltérő. Mindkettőnket érdekelt az egyéni kiállás a harc. Gyerekkoromban ilyen jellegű meséket mondott nekem és előbb tanultam tőle ütni és mozogni, mint biciklizni. Ő valóban kiemelkedő tehetségű bokszoló volt és én is az ökölvívó termekből indultam el az úton. Később a kick-boxszal folytatódott a pályafutásom.

De közben igazad is van, mert ahogy idősödtem az életlátásom mégis más lett, és nem véletlenül itt kötöttem ki már nagyon-nagyon régen. Ez így változott a tanításban is. Az első időkben még jelen volt a versenyzés és elértünk igen nagyszerű eredményeket, de később a tanítványaim is megértették, hogy a budo nem szólhat versenyzésről.

A karate összefoglaló elnevezés – puszta kezes küzdelem. Sok stílusból áll. Hogyan definiálnád az általad tanított stílust?

– Azt gondolom, hogy azok számára, akik nincsenek benne minden definíció félreérthető és csak fél információ. Akik pedig értik, azoknak nem kell definiálni. A tanítványoknak elég csak a „következő szobát” megismerniük. Ha valaki egyszerre lát sok mindent az csak összezavarja. Minél hosszabb utat tettünk meg, annál több mindenre nézhetünk vissza, annál inkább kezd összeállni a teljes kép.

Sok szülő aggódik, hogy a küzdősportok gyakorlása agresszívvá teszi gyermeküket, illetve attól tart hogy nem való az ő szelídebb, esetleg gyengébb fizikumú gyermeke számára. Különösen ellenkeznek a jó tanuló gyermekek szülei, ha csemetéjük karatézni szeretne…Attól is tartanak, hogy rossz társaságba keveredik a gyerek, ahol az erő a verekedni tudás az érték. Mi a te válaszod ezekre a szülői aggodalmakra?

– Elsőnek a paradoxonok jutnak eszembe, amik sok nagy igazságot körbelengnek. Ide például elsőnek azt mondanám, hogy minél inkább tudja valaki, hogy mi a harc és minél inkább ért hozzá, annál jobban el akarja kerülni. Annál inkább tiszteletben tartja és értékeli a békét. Aki magasabb szinten elsajátítja a „háború művészetét”, mindenképpen el kell jusson erre a felismerésre.

A jó hír azonban az, hogy komoly tapasztalattal és hozzáértéssel tudjuk az edzőtermet egy „harc laboratóriummá” változtatni, ahol ellenőrzött, irányított körülmények között mutatunk rá ezekre az igazságokra. Az öntelt szerénységet, a félénk bátorságot, az agresszív szelídséget, a lusta szorgalmat tanul és ezt a felsorolást még sokáig folytathatnám.

Ahogy említetted, tanítványaid nem küzdősportot, hanem harcművészetet gyakorolnak. Mit értesz ezen, mi a különbség?

– A honlapunkon van egy írásom, ami pont erre a kérdésre ad választ. Mivel ezt két-három oldalon válaszoltam meg, érdemesebb ott elolvasni. Röviden azt mondanám; míg a sportban másoknál akarunk jobbak lenni, mások felett győzelmet aratni, addig a harcművészetekben az, akin nap, mint nap túl akarok nőni, – én magam vagyok. A sport alapvetően a játék és szórakozás(oztatás) céljából lett kitalálva a budo életről és halálról a mélységek és magasságok megtalálásáról és értelmezéséről szólt.

Az átlag ember, maga és gyermeke számára is ha karatézni kezd, azt reméli, meg fogja tudni védeni magát vagy szeretteit egy esetleges veszélyes szituációban. Megalapozott ez a remény?

– A tanítás metodikájában nagy eltérések vannak stílusok és iskolák között. A harc tanulása más időszakban, más intenzitással és értelmezésben kerül elő a tanulmányok során. Felelőtlen kijelentés lenne azonban bárki részéről, ha azt állítaná, hogy a harc tanulása biztos és megbízható védelmet jelent.

Az viszont igaz, hogy minél tapasztaltabb valaki ezen a téren, annál nagyobbak a százalékos esélyei egy esetleges ilyen jellegű szituációban.

Említetted, hogy a karate tanulás során elsajátított ismeretek, nem csak az edzőteremben, hanem a mindennapi életben is hasznosíthatók. Mondanál erre néhány példát gyerekeknek, felnőtteknek?

– Egyértelmű, hogy a kitartás, tisztelet, egészség, erőnlét, mentális terhelhetőség, jobb közérzet meg sok minden más is fejlődik az évek során, aminek a mindennapi életben fontos szerepe van. Ezért most inkább mást említenék példának. A harc nem csak fizikai küzdelem. Sok más, lényeges összetevője is van, ilyen a taktika vagy a stratégia is. A legjobb harc az, amit nem kell megvívnunk, mégis minden a szándékaink szerint alakul. Fontos, hogy minél inkább előre lássunk és legyen beleszólásunk a dolgok alakulásába. Észrevenni egy veszélyes helyzetet mielőtt kialakulna. Fejlődni abban, hogy az ok-okozat összefüggéseket jobban láthassuk, befolyásolhassuk.

Bemutatkozó anyagaitokban a karate mellett említitek a fegyveres küzdelmet, a kobudot is. Mit takar ez tulajdonképpen?

– Egy bizonyos fokozat elérése után megismerkedhetnek a tanítványok néhány tradicionális fegyver használatával is. Ilyen például a kard, a sai tőr, nunchaku, kama, bo, stb. Fontos azonban, hogy csak azok kezébe adunk fegyvert, akik technikailag és mentálisan is már érettek erre. Az ilyenek kezében szinte minden tárgy fegyver lehet. Akik azonban még felkészületlenek, azok még önmagukra is veszélyesek, ha fegyver van a kezükben.

A karate Ázsiából származik, így filozófiai, esetleg vallási háttere is más. Nem okoz ez gondot akár a tanítás, akár a tanulás során az egészen más kulturális gyökerekkel rendelkező európai emberek számára?

– Biztos vagyok benne, hogy már Ázsiában sem kötik össze mindenhol a karate gyakorlást vallási vagy szellemi dolgokkal. Európában még kevésbé. Természetesen vannak olyan iskolák, akik ezt megteszik, de mi nem ilyenek vagyunk. Létezik teaszertartás is, tánc vagy masszírozás és még egy csomó minden, aminek adtak és adhatunk spirituális tartalmat. Ettől én elhatárolom magam. Számomra a tea lehet finom vagy nem finom, ezen kívül nem több.

Azt gondolom, hogy mindenképpen meg kell különböztetnünk egymástól bizonyos fogalmakat. Értenünk kell a közöttük lévő különbséget. Az edzéseinken nem folytatunk sem spirituális, sem szakrális jellegű oktatást. De rámutatunk bizonyos lélektani igazságokra, fejlesszük a mentális képességeket.

Az edzéseiden nincsenek külön kezdő és haladó, gyerek vagy felnőtt edzések. Ez tudatos koncepció, vagy így alakult – helyesnek tartod így? Nem nehéz így mindenki számára megfelelő edzést tartani?

– Van, amikor a megoldásokat kénytelenek vagyunk a lehetőségekhez igazítani. A csarnok, amiben edzünk ezekben az időpontokban áll rendelkezésünkre, ezért az edzéseket ebben a pár órában kell megoldanunk. Természetesen megnehezíti a tanítást, hogy együtt állnak az öt éves gyerekek, negyven éves felnőtt kezdők, három danos karate tanárok és mindenki ezek között. Aztán tarts nekik olyan edzést, ahol mindenki fejlődik és tudásának megfelelő anyagot kap! De megoldjuk. Mindenki szépen halad.

Persze, ideális az lenne, ha csoportokra lehetne bontani a társaságot és minden csoport más időpontban követné egymást, de ehhez egy saját terem, vagy olyan helység kellene, amit tetszés szerint, akár egész nap használhatnánk. Jelenleg ez csak utópia.

Mit jelent a XXI. században az, hogy harcos?

– A harcos semmiképpen nem az, akinek fegyvere van, vagy vagdalkozik. A harcos sokkal inkább egy olyan személy, akinek érett és stabil személyisége van, egyfajta helyes értékrendje, hite, s az „ösvényen” halad függetlenül attól, hogy hányan mennek vele szemben, vagy milyen erős az „ár”, ami el akarja sodorni őt. Ez így volt régen és így van ma is. A világ kinézete, divatja változhat az idők során, a valódi értékek azonban nem változnak, bár az emberek többsége másképp ítéli meg ezeket. Így a kérdésedre az a válaszom, hogy a XXI. században ugyanazt jelenti a harcos, mint bármikor máskor az idők folyamán, csak más lehetőségek kínálkoznak ennek kifejezésére.

A gyerekek mellett nagyon sok felnőtt tanítványod van, sokan már – túlzás nélkül – évtizedek óta melletted vannak, Tőled tanulnak. Mi a titkod?

– Nincs titkom. A sensei szó röviden tanárt, tanítót jelent. De van egy másik, nem annyira ismert jelentése is, ami nekem sokkal jobban tetszik – „az ember, aki előtted jár az Úton”. Ez magában hordozza azt, hogy nem értem el a célt és én sem tudok mindent. Az is benne van, hogy magam is járom az utat. De az is, hogy ezen az úton előtted járok. Ismerek buktatókat, amit te még nem. Bementem már zsákutcákba, mik sehova sem vezettek, és láttam jó helyeket, amiket érdemes neked is látni. Ezeket a tapasztalatokat pedig megosztom azokkal, akik követnek és hallgatnak rám, így nekik, már könnyebb az út.

Hogy felnőtt, komoly emberek 20-25 éve mellettem vannak a lojalitáson és tanulási vágyon kívül kell, jelentse azt is, hogy időről-időre kapnak valamit, ami pályán tartja őket, amit fontosnak, hasznosnak és értékesnek találnak. Ami elég motiváló erővel bír, hogy felvállalják azt a sok nehézséget és áldozatot, ami szükséges a továbblépésekhez.

Sok teljes család, apa, anya, 2-3 gyermek jár edzéseidre. Hogy alakult ez ki? Maradnak ezek a családok?

– Ha a szülő kezd el edzeni és látja a jó társaságot, hallja a tanításokat természetszerűen szeretné, hogy a gyermeke is részese lehessen ezeknek. Ha a gyerek kezdi előbb és a szülő érte jön, megnézi a gyermek vizsgáját, vagy beszél más, karatézó szülővel, maga is kedvet kaphat. Nagyon jó, családokat együtt látni nálunk, jó, hogy ez is egy közös érdeklődési pont lehet az életükben.

Fontos az, hogy egy mester, egy stílus tartozzon valahová? Vagy elég ha egyszerűen egy jó mestert választunk, mindegy mit csinál, s van-e mögötte valamilyen hazai vagy nemzetközi háttér, tanárok, társszervezetek. Te hogy látod?

– Van tanárom. Neki is van tanára, és a tanárom tanára is tanul. Vannak tanár tanítványaim, akik iskolákat vezetnek, de ugyan úgy járnak hozzám tanulni, mint kezdő korukban s ez jól van így. Egyrészt az ember jelleme torzul, ha nincs felette senki. Másrészt, képtelenek vagyunk magunkat objektív módon látni. Jó a visszajelzés, a tanács, valaki olyantól, akiben bízunk és ért ahhoz, amiről beszélgetünk. Azon kívül sok lehetőség és előny van egy nagyobb szervezetben, ami magától értődik és természetesen mi is érzékelünk.

Sokan elkezdenek valamit – gondolom, karatézni is – aztán a nehézségek láttán abbahagyják. Mit lehet kezdeni a lemorzsolódással? Mi a helyzet kisgyermek, kamasz illetve felnőtt korban? Hogy látod ezt a jelenséget, milyen tapasztalataid vannak, s milyen tanácsot adnál elsősorban a szülőknek?

– Inkább csak a meglátásom és a tapasztalatom mondom el röviden, három pontban.

1, Szerintem a nevelés csak akkor lehet egészséges, ha a mérhetetlen szeretet mellett szükség esetén van fegyelmezés is. E kettő helyes és megfelelő kombinációja esetén beszélhetünk csak nevelésről. Felnőni mindenki tud, ez csak idő kérdése!

2, Helyesen szét kellene tudni választani a gyermek életébe bekerülő kérdésekből, kérésekből, hogy melyek az opcionálisak és melyek nem azok. Korából adódóan helyezek elé eldöntendő dolgokat, hogy tanuljon és fejlődjön, érezze, az ő szava is fontos. De vannak dolgok, melyekben nem alkudozunk!

3, – Legyünk következetesek. Jól gondoljuk meg mit mondunk, vagy követelünk! Ne üljünk mindig a „nyakán” szegénynek. De ha egyszer már kimondtunk valamit, akkor az úgy is legyen.

A kitartás pedig szintén egy jellemvonás, amit jó lenne megtanítani nekik és jó lenne példát mutatni benne! Ne felejtsük el, hogy elsősorban nem az számít, miről beszélünk, hanem az, hogyan élünk!

Kinek javasolható, hogy látogasson el edzéseidre? A fiataloknak, tehetségeseknek biztosan – de mi a helyzet azokkal, akik ügyetlenebbek, idősebbek esetleg valamilyen testi vagy lelki nehézséggel, problémával küzdenek, élnek együtt. Számukra is nyitott a lehetőség?

– Tanulni, fejlődni mindig érdemes. Holnap jobb lehetsz, mint ma, minden téren, és ez elég jól hangzik. A tehetség önmagában nem sokat ér. Általános tapasztalat, hogy sok tehetség hagyta már abba, mert az adottságai nem párosultak kitartással, így mára a szorgalmasok sokkal nagyobb tudás és ismeret birtokosai náluk.

Természetesen az optimális kombináció is létezik, de nem ez a lényeg. Köreinkben a sérült, vagy különböző problémákkal élők is megkapják ugyanazt a figyelmet és nagyon jól esik nézni, ahogy kinyílnak, mint egy virág.

Vannak-e az edzéseken kívül más programok a tanítványok számára? Közösség-e ez, amit építeni, menagelni kell, vagy egy sportklub?

– A társaság nagyobb részének, közösség. Néhányaknak, sportklub. Senkit nem presszionálunk semmilyen irányba ezzel kapcsolatban. Programok pedig igen, vannak. Sok edzőtábor, különböző kurzusok, és szabadon szervezett egyéb alkalmak.

Mi a célod ezzel az egésszel? Hogy érzed magad 25 év tanítás után? Manapság sokat hallunk a “burnout”, azaz kiégés problémájáról – amikor valaki belefárad abba, amit éveken át jól és lelkesen csinált. Téged nem fenyeget ez a veszély? Azaz remélem tanítványaid még hosszú évtizedekig számíthatnak Rád…

– Ha megkérdezi valaki, miért szereted a házastársad és tudsz rá válaszolni, az nem az igazi. Tudok válaszolni arra, hogy mit szeretek benne, vagy mit nem. De nem tudok válaszolni arra, hogy miért szeretem. Egyszerűen ott van a szívemben, a napjaimban, az életemben.

Természetesen nem egyenrangú a hasonlat, de így van ez valahogy a karatéval is. Egyszerűen; – van. Ha azt kérded: mindig szívesen csinálom-e, a válaszom az, hogy nem.

De ez nem változtat semmin. Ahogy az élet egyéb pontjain is, van amikor vidámak vagyunk, és van amikor nem jó a kedvünk. Van amikor erősnek, kiegyensúlyozottnak érezzük magunk, néha pedig, mint ha ránk szakadna a világ. De tesszük a dolgunkat jól-rosszul, ahogy éppen képesek vagyunk. Ilyen az élet ez így van jól. Nem lehet mindig „rózsaszín a világ”. Ha ezt várod, akkor sokat fogsz csalódni, s ha ettől teszed függővé a közérzetedet „hullámvasúton” fogod leélni az életed.

Tehát a kérdésedre azt mondom, hogy még az Isten erőt ad, és tudom tenni a dolgom, addig számíthatnak rám a tanítványaim.

A maglódi önkormányzat nemrég Kertész Károly díjjal tüntetett ki Téged a város sportéletéért az elmúlt 25 évben végzett tevékenységedért. Meglepett az elismerés? Mi volt az első gondolatod, amikor átvetted? Befejezés ez vagy kezdet?– A városi, nyilvános elismerés egy visszajelzés, miszerint vannak még sokan mások is, akik fontosnak, értékesnek találják azt a munkát, amit végzünk Maglód életében. Számomra ez a kitüntetés súlypontja. A felkonferálásban nagyon szépen összefoglalták a negyed évszázados utat, amit ebben a városban megtettünk, ezek szerint figyelnek ránk, ami szintén jó. Ez sem nem befejezés, sem kezdet. Csak az út egy bizonyos pontja, amin jól esik keresztülhaladni az utazásunk közben, és a kép, amit készítünk róla, bekerül az életünk nagy albumába.

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn