A bátorságról

Práth Cecília (1991)

Sensei mondott nekünk egy mondatot, ami így hangzott: "Szamuráj vagyok, karddal életet adni, ez a feladatom.".

Egyszer beszélgettem Sensei-el arról, hogy ahogy egyre magasabb “szinten” vagyunk, úgy találunk egyre több ellentmondást és ellentétet. Például, ha két ember áll egymással szemben, és az egyiket arra kérjük, hogy minden ütésével találja el a másikat, a másikat pedig arra, hogy minden ütést védjen ki, máris ilyen ellentmondást kapunk.

Azonban ez a világ, sőt, mi magunk is ilyen ellentétekből állunk: ha meg akarom ismerni a boldogságot, meg kell tapasztalnom a szenvedést, ha a jót akarom szolgálni, ismernem kell a rosszat, ha meg akarom találni a békém, harcolnom kell érte. Néha az ellentétek egymás következményei: az élet egyben halálos ítélet is.

Egy harcosban az ellentétek párhuzamokká válnak.

Néha elgondolkodom azon, hogy én milyen ember vagyok? Bátor, vagy gyáva, esetleg óvatos. A bátrat általában rögtön kizárom a sorból, pedig nekem bátornak kéne lennem, hiszen egy harcos mindig bátor, és ha harcossá akarok válni le kell győznöm a félelmeimet. ez az út tele van kihívásokkal és veszélyekkel, épp’ ezért, gyáva ember nem járhat rajta.

Ha már a bátorságról beszélünk, felmerül a kérdés, hogy milyen is a bátor ember? Vajon attól bátor valaki, hogy nem fél semmitől?

Szerintem nincs olyan ember, aki nem fél semmitől, ha mégis van ilyen, azzal az emberrel nincs minden rendben. Csak egy valami tehet minket bátorrá: a félelmeink, illetve azok legyőzése. Ezek ugyanúgy harcok, mint egy randori. Saját félelmeink a legnagyobb ellenségeink. Ha nem nézünk szembe a démonainkkal, akkor azok egyre csak nőnek, és életünket már csak a tőlük való menekülés fogja kitölteni, de hiába menekülünk, hisz’ folyton magunkkal hordozzuk őket, és az életünk túl rövid ahhoz, hogy a félelem töltse ki a napjainkat. A bátor ember megharcol a félelmeivel, s a környezete ezt már csak úgy látja, hogy nem fél semmitől. A félelmek ellen mindig van fegyver, így például a remény, hogy mindig van kiút, mindig van olyan erő, mely nekünk segít minden harcunkban, így a félelmünkkel szemben is. Nemrég volt egy kinti edzés, ahol volt egy olyan feladat, hogy át kellett sétálnunk egy kidőlt fán, ami egy völgy egyik oldalától a másikig vezetett, körülbelül 2 méterre a földtől. Mellette volt egy csomó növény; bokrok, kis fák, melyek ágacskái pont felértek hozzánk, a kezünkig. Bár ezek a gyenge ágak szinte a legkisebb érintésre összetörtek, mégis amint az ember hozzájuk ért úgy érezte, hogy ez az apró gally biztonságot jelent a számára. Ezek a gallyak is ilyen kis remények, amikbe az ember kapaszkodik, mondhatjuk, hogy ez nagyon kevés és kicsi, de a sötétségben a legapróbb fénysugár is erőt adhat.