Tanítványok kategória archívuma:

A bátorságról

Práth Cecília (1991)

Sensei mondott nekünk egy mondatot, ami így hangzott: “Szamuráj vagyok, karddal életet adni, ez a feladatom.”. Egyszer beszélgettem Sensei-el arról, hogy ahogy egyre magasabb “szinten” vagyunk, úgy találunk egyre több ellentmondást és ellentétet. Például, ha két ember áll egymással szemben, és az egyiket arra kérjük, hogy minden ütésével találja el a másikat, a másikat pedig arra, hogy minden ütést védjen ki, máris ilyen ellentmondást kapunk.
Azonban ez a világ, sőt, mi magunk is ilyen ellentétekből állunk: ha meg akarom ismerni a boldogságot, meg kell tapasztalnom a szenvedést, ha a jót akarom szolgálni, ismernem kell a rosszat, ha meg akarom találni a békém, harcolnom kell érte. Néha az ellentétek egymás következményei: az élet egyben halálos ítélet is.

Egy harcosban az ellentétek párhuzamokká válnak.

Néha elgondolkodom azon, hogy én milyen ember vagyok? Bátor, vagy gyáva, esetleg óvatos. A bátrat általában rögtön kizárom a sorból, pedig nekem bátornak kéne lennem, hiszen egy harcos mindig bátor, és ha harcossá akarok válni le kell győznöm a félelmeimet. ez az út tele van kihívásokkal és veszélyekkel, épp’ ezért, gyáva ember nem járhat rajta.
Ha már a bátorságról beszélünk, felmerül a kérdés, hogy milyen is a bátor ember? Vajon attól bátor valaki, hogy nem fél semmitől?

Szerintem nincs olyan ember, aki nem fél semmitől, ha mégis van ilyen, azzal az emberrel nincs minden rendben. Csak egy valami tehet minket bátorrá: a félelmeink, illetve azok legyőzése. Ezek ugyanúgy harcok, mint egy randori. Saját félelmeink a legnagyobb ellenségeink. Ha nem nézünk szembe a démonainkkal, akkor azok egyre csak nőnek, és életünket már csak a tőlük való menekülés fogja kitölteni, de hiába menekülünk, hisz’ folyton magunkkal hordozzuk őket, és az életünk túl rövid ahhoz, hogy a félelem töltse ki a napjainkat. A bátor ember megharcol a félelmeivel, s a környezete ezt már csak úgy látja, hogy nem fél semmitől. A félelmek ellen mindig van fegyver, így például a remény, hogy mindig van kiút, mindig van olyan erő, mely nekünk segít minden harcunkban, így a félelmünkkel szemben is. Nemrég volt egy kinti edzés, ahol volt egy olyan feladat, hogy át kellett sétálnunk egy kidőlt fán, ami egy völgy egyik oldalától a másikig vezetett, körülbelül 2 méterre a földtől. Mellette volt egy csomó növény; bokrok, kis fák, melyek ágacskái pont felértek hozzánk, a kezünkig. Bár ezek a gyenge ágak szinte a legkisebb érintésre összetörtek, mégis amint az ember hozzájuk ért úgy érezte, hogy ez az apró gally biztonságot jelent a számára. Ezek a gallyak is ilyen kis remények, amikbe az ember kapaszkodik, mondhatjuk, hogy ez nagyon kevés és kicsi, de a sötétségben a legapróbb fénysugár is erőt adhat.

Évszakok

Kiss Zoltán (1972)

Évszakok

osz_2
Hiába ugyanazok az évszakok követik egymást minden évben, mégis találok különbséget közöttük.

Az idei õszben mást is észreveszek, mint a tavalyiban, pedig ugyanaz történik, mint eddig. Nem is az évszakok lettek mások, hanem én.

Ha elmegyünk kirándulni, ma mást jelentenek ugyan azok a hegyek, erdõk, virágok. Hallom a madarak énekét, a patak csobogását, érzem a szellõ simogatását bõrömön, érzem a lábam alatt az avart. Maga a természet is mintha többet mutatna magából, pedig eddig sem volt elrejtve semmi, csak nekem jelentenek egyre újabb és újabb dolgokat.

Az emberekben is több van, mint azt eddig hittem. Van, akiben a jót nem láttam, van, aki el tudta takarni valós énjét elõlem. A munkám is sokszor unalmassá vált, mert elõre tudtam a dolgok történését. Ha azonban más oldalról közelítem meg a dolgokat, és nem adom fel az elsõ akadálynál, akkor színesebb és hatékonyabb lehet. A mindennapjaimra is jobban figyelek és hibáim, rossz szokásaim megpróbálom megváltoztatni. Az életünk sem az, aminek hisszük.

Nem szabad megelégednünk magunkkal, mindig lehet fejlõdni, az apró részleteket is észre kell venni, el kell gondolkodni rajtuk. A harcmûvészettel ugyanígy vagyok. Nem a gyakorlatok lettek mások, hanem én látom másként, mint korábban. Ha az ember másként látja a dolgokat, akkor az is megváltozik, amit õ tesz. Más lesz a hozzáállása a dolgokhoz. A legtöbbet magunktól kell kérdezni és arra õszinte választ adni.

Cselekedeteinket döntések elõzik meg, melyeket néha megbánunk, de sokszor nehéz a választás, hogy mi a jó és mi a rossz. Ami biztos, az, hogy rátaláltam arra az Útra, amely segít többet megérteni az életbõl és az én szerepemből ebben az életben.

Mindenemet magamnál hordom…

Remport Csaba (1967)

Mindenemet magamnál hordom…

A minap egy barátom megkérdezte, hogyan jellemezném magam egy mondatban.
A válaszomon jó pár évvel ezelőtt én magam is csodálkoztam volna:

„Én vagyok az a magyar, aki ha elsőként megy be a forgóajtón, utolsónak jön ki…”

No nem szándékom ellenére, inkább félreállva, másokat elengedve:

Fuss csak, ha neked olyan sietős, én ráérek!

Megtanultam az elmúlt pár évben a leckét, nem baj, ha nem én vagyok az első, ez nem számít. Nem baj, ha nem én vagyok a legügyesebb, a leggyorsabb, a legszebb… Ha ez mind számítana, nem sok boldog ember élne a földön. 6 milliárdból 1. Nem túl jó arány…

Valahol máshol kell lennie a kulcsnak, talán nem kívül kell keresgélni. Ha nem lehetünk mi a legjobbak, talán meg kell elégednünk azzal, hogy „egyszerűen” jobbak legyünk.

Ez viszont óriási különbség!
Legjobb csak úgy lehetek, ha másoknál jobb vagyok.
Jobbá válni viszont magamhoz képest tudok.

Ezt az üzenetet én a karatén keresztül értettem meg. Fiatal koromban versenyszerűen sportoltam, ott sok éven keresztül azt tanították, hogyan győzhessek le másokat. Aztán idővel világossá vált, ami egyszer minden sportoló életében bekövetkezik:

Nem ő a győztes, már nem!

A karate ezzel szemben végtelen út. Minden nap jobbá válhatok magamnál. Ma jobb vagyok, mint tegnap voltam, és holnap jobb leszek mint amilyen ma vagyok. Óriási távlat ez az ember előtt. Nem állítom hogy nem rögös és nem nehéz ez az út, de valóban végtelen. Olyan cél ez ami elérhetetlen, és ebben ez a nagyszerű. Az elérhető célokkal az a baj, hogy ha elértük őket, már nincs tovább merre mennünk. Teljesítettük, megvan, elértük. És holnap merre tovább?

Vannak célok melyek elérhetőek, és vannak melyek csak az irányt mutatják nekünk, és ez esetben az irány az ami fontos.

Keskeny ösvény

Kiss Zoltán (1972)

Keskeny ösvény

osz_2

Az ember legfontosabb tulajdonsága a tanulékonyság, de nem vagyunk képesek mindent ugyan annyi idõ alatt megtanulni. Van amit hamar elsajátítunk, de van amit csak hosszú évek alatt vagyunk képesek megtanulni.

A gyerekek tanulékonyak, de õk kényszerbõl mások akaratából tanulnak. Amikor elménk utoléri testünket azt gondoljuk magunkról, hogy már mindent tudunk és boldogulunk magunktól az életben. Nem gondoljuk, hogy létezik tõlünk okosabb, bölcsebb. Sejtésünk sincs a ránk váró megpróbáltatásokról, pedig sokat mesélnek róla a tapasztaltabbak. Viszont az elsõ pofonok után óvatosabban közelítünk a dolgokhoz. Sajnos aki nem tanulékony az legközelebb is elköveti ugyan azokat a hibákat.

Elégedettek tudunk lenni, ha saját házunk, autónk, családunk van. Büszkék vagyunk havi keresetünkre, egzisztenciánkra, vagyontárgyainkra. Sokan, akik ezeket elérik, úgy gondolják, hogy nincs miért tanulni újabb dolgokat, különben is már tanultak éppen eleget. Õk azt hiszik, hogy a maguk urai.

Vannak akik ezeken a dolgokon túl is ellátnak és úgy érzik, hogy életük nem teljesedhet be ennyivel. Nem hagyják magukat elvakítani, félrevezetni. Tudják, hogy csak az talál igazi értékeket, aki nyitott szemmel keresgél. Bizony mindig van mit tanulni, csak meg kell találjuk azt a személyt aki mindig a helyes irányba terel minket. Még azon a szinten is szükség van az ellenõrzésre, amikor kérdéseinkre mi magunk is megtaláljuk a választ. Aki látja a helyes irányt, jól tudja milyen keskeny az arra vezetõ ösvény.

Nyugalom

Kiss Judit (1962)

A kata első bemutatása után Sensei megkérdezte, mi az a legfontosabb dolog, amit ki szeretnék javítani. Én azt mondtam: magabiztosság. Ő azt mondta: nyugalom.

Csakhogy a nyugalom olyan, mint a semmi. Az üresség. Nem lehet akarni, hiszen minél jobban akarja az ember, annál idegesebb lesz. A nyugalom olyasmi, mint amikor sok minden “nincs”. Nincs akarat, félelem, vágyakozás – nem a nyugalom “van”, hanem más “nincs”.

A nyugalomhoz így hosszú út vezet. Kell hozzá elengedettség, önelfogadás, magabiztosság.

A nyugalom olyan, mint a víz. Nem számít, meddig tart – övé a végső győzelem.

Ahogy egyre inkább haladunk a tanulásban a “go”-tol a “ju” felé, egyre nagyobb a jelentősége. Egy határt jelent. A megértést – de ettől még nem tudom megcsinálni. Pedig a katában csak én vagyok az ellenfél. Ezért először magamat kell “legyőznöm”, hogy esélyem legyen bármi más ellen – vagy bármi másért.

A kard tanítása

Kiss Judit (1962)

A kard tanítása

“A kard, amikor vág, nem kettéhasít – helyreállítja a rendet.”

Néhány éve, egy ecseri edzőtáborban ez volt az egyik gondolat, amit választani lehetett. Nem ezt választottam.
Ma sem ezt tenném. De már kezdem érteni, mirõl szól.

Mindennek helye van az életben, s ideje. S akkor nem számít, fent vagy lent, kint vagy bent, fagy vagy olvad, kettéhasít vagy összeforraszt…
Ami a helyén van, ahol rend van – ott a pillanatnyi tökéletesség. A most.

Szemerkélt az esõ, sötét volt, csak a lámpák világítottak – de csak egy volt fontos: a kard az oldalamon, s a mozdulatok, amiket próbáltam ellesni, ráérezni… Elhessegetni a hitetlenséget, az örök kétkedést; megacélozni az akaratot, hogy ha már itt lehetek, ha idáig eljutottam – nem lehet túl hosszú, nem lehet túl nehéz…

A pillanat nem a kardról szólt, csak általa kapott jelentést. Megtaláltam a ‘Most’-ot.
Aztán persze megint elvesztettem. De már tudom: létezik, s majd újra megtalálom.

Szigor?

Morocz István (1965)

„az igazat mondd, ne csak a valódit”

Karate – diktatúrának látszó demokrácia

Ellentmondásos? Hadd oldjam fel!

A látszat

Szigor, rend, vasfegyelem, tekintélyuralom (a mester előtt még meg is kell hajolni), vezényszavak, merev hagyományok, „egyenruha” „rendfokozatokkal”.

A valóság

A rend arra szolgál, hogy mindenki zavartalanul tudjon figyelni, fejlődni. A tekintélyuralmat és a hagyományokat mindenki, aki oda jár önkéntesen fogadja el. A karate ruhánál pedig erre a célra alkalmasabb öltözetet ki sem lehetne találni, a színes és fekete övet és a danokat bárki kiérdemelheti.

Az igazság

Nem számít, hogy kinek mennyi pénze, befolyása, pozíciója van, kik a szülei, ki a keresztapja. Mindenki azonos szintről indul, és csak szorgalommal és kitartással léphet feljebb. A vizsgánál lehetetlen csalni, vagy végre tudja hajtani a gyakorlatokat, vagy nem. Az elméleti kérdésre vagy tud felelni, vagy nem. Bárkiből lehet fekete öves, sőt több danos mester, aki hajlandó rá időt és energiát fordítani, és bejárja harcművészet rögös, ám élményekkel teli útját.

Soha nem késő elkezdeni. Jómagam 40 évesen indultam el ezen az úton, de vannak olyanok is, aki 50-60 évesen! Más sportokkal (igaz, a karate nem sport, hanem harcművészet) ellentétben itt nem csak gyerekként elkezdve huszonévesen lehet a csúcsra jutni, aztán kiöregedni, hanem bármikor bele lehet vágni, és egészen a halálunkig fejlődhetünk. A fizikai adottságok is legfeljebb csak némi előnyt jelentenek, amit kitartással, szorgalommal ellensúlyozni lehet. Itt a cél nem egymás legyőzése, hanem önmagunk jobbá tétele. Aki bemegy egy dojoba (edzőterembe), egy igazi békés légkörbe csöppen bele, annak ellenére, hogy harcot, küzdelmet tanul. Az ajtón kívül marad a külvilág durva, zavaros légköre, kicsinyes civódásai, és mindenki maximálisan vigyáz a másikra. Saját szememmel láttam az esetlen, csetlő-botló gyerek fejlődését, akinek mozgása már nem is hasonlít két évvel ezelőtti önmagára. Saját magamon is érzem a fejlődést fizikailag és lelkileg egyaránt. Mert itt egy olyan életszemlélettel is megismerkedtem, ami segít jobban megérteni és elviselni a világot.

Kívánom, hogy minél többen részesei legyenek a mi külön világunknak!

Randori

Kiss Judit (1962)

Talán életemben először élveztem a randorit. Biztos nem volt tökéletes – de nem ez kötötte le a figyelmemet. Csak az volt, aminek lennie kellett.

Sensei már sokszor mondta, úgy randorizzunk, hogy egyszerűen csak jó érzés legyen… de sosem sikerült. S ez rávilágít arra is, hogy igazán nem is a másikkal harcolunk – nem ő az ellenfél. Magunkkal küzdünk.

A saját félelmeink, vágyaink, elvárásaink akadályoznak, gúzsba kötnek. Félek, hogy megütnek, vagy én bántok valakit, hogy ügyetlen leszek, kinevetnek; kiderül, milyen …. – s itt számtalan jelző következhet, de az önbizalomhiánnyal küzdő ember esetében ez soha nem pozitív… – … is vagyok valójában.

S ha ez van a fejünkben, a szívünkben és az idegeinkben, akkor nem csoda, hogy olyan is leszel … Hiszen nem is adsz esélyt magadnak, hogy arra figyelj, amit csinálsz, s az légy, aki lehetnél – aki a mélyben vagy.

Az embernek el kell engednie önmagát – hogy önmaga lehessen.

A szabadság belülről jön – választás kérdése.

Életút

Kiss Judit (1962)

Miért..?

“Mit csinálsz??? Most kezdesz el karatézni? Neked elment az eszed… ”

Ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel bombáztak barátaim és ismerőseim, amikor hosszú kihagyás után ismét – az ő szemükben – testmozgásra, sportra szántam el magam. Csendes derűvel konokul javítgattam őket …”Nem, nem karate… harcművészet… Nem, nem csapnak agyon…. Nem, nem leszek agresszív, sem kevésbé nőies, és nem vágyok Bruce Lee babérjaira, vagy Schwarzenegger izmaira…”

Mégis, mi visz rá valakit, hogy közel a negyvenhez, gyakorló anyaként és sikeres vállalatvezetőként beálljon a sor végére, a hatévesek mögé, s boldogult ifjúsága erőnlétének romjain egy az „Ego”-t”, a nagybetűs „Én”-t igencsak próbára tevő, sokak által küzdősportnak tekintett mozgásformában, találja meg önmagát…?

Miért? „Nincs kérdés, és nincs válasz. – ez a dolgom.” – ahogy egy mindössze néhány évvel fiatalabb, egykori élsportoló „harcostársam” fogalmazott megütközve, akivel jó néhány éve térdelünk, izzadunk. küzdünk, nyomjuk a fekvőtámaszt – és haladunk együtt az önként választott úton. Gyermekeink nagykamaszként lassan kikopnak mellőlünk, hogy aztán ifjú felnőttként visszatérve újra keressék a harmóniát, s egyszer majd talán gyermekeiket is büszkén vezessék át kézen fogva a dojo küszöbén…

Elkalandoztam…

A mindennapok rohanó világában sokszor nincs idő magunkra. A „kell” határozza meg létünket – megfelelni a kényszerből vagy önként vállalt kötelezettségeknek, bár sok örömet és sikerélményt is ad, az évek-évtizedek alatt észrevétlenül elfedi előlünk, kik is vagyunk valójában. Gyökereinktől elszakadunk, életünk során talán többször is költözünk, távol kerülünk szeretteinktől, barátainktól, szomszédok, munkatársak jönnek-mennek körülöttünk… talán féltett kis családunk is felbomlik…

Hogy az állandó változások között kapaszkodót leljünk, stabilitást nyújthassunk szeretteinknek, szűkebb- és tágabb környezetünknek, egyre fontosabbá válik a belső harmónia. A harmónia megteremtése sokak álma – kevesek kiváltsága. Önmagunk megismerésén és elfogadásán keresztül vezet hozzá az út…

A világban ma szinte semmi sem valós. A túlzások világában élünk, szinte mindenhez segédeszközt használunk, nem ismerjük a letisztult, természetes formákat, ízeket, világot – de leginkább nem tudjuk, milyenek vagyunk valójában… , mire vagyunk képesek a saját erőnkből? Mert az igazi erő abból fakad, ha elhisszük, mindenre képesek vagyunk. Akár egyedül is. Ha ez a hit él bennünk – akkor már nyugodtan elfogadhatunk bármilyen segítséget, vagy adhatunk másoknak, hiszen ez igazán „megújuló” energia. Ez az igazi erő belülről fakad. Nem fizikai. A lélek, a szellem ereje ez, ami lehetővé teszi, hogy akkor is felálljunk, s továbbmenjünk, ha mindenki lent marad is.

Ez az erő teszi lehetővé, hogy esetleges családi gondok, fizikai fáradtság, munkahelyi stressz, betegség, anyagi gondok (ezek egyike-másika sajnos időnként mindannyiunkat utolér) és a szálló évek ellenére is – legyen kedvünk nevetni, örülni, élni, s várni a holnapot a maga bús-szomorú vagy éppen életvidám valóságában. Így mi alakítjuk az életünket, s nemcsak sodródunk száraz falevélként a viharban.

Az edzések kikapcsolnak. Az ott töltött másfél óra a tiszta igazság ideje, ismerkedés önmagammal… Itt igazán megtudod, ki vagy. A fizikai fáradtság mélypontján nincsenek hazugságok…

A fejlődés, mint mindenütt, észrevétlen, ha naponta mérnéd – de szembeötlő az évek távlatából. Fizikailag is – de lelkileg még inkább. A kitartás, amit itt tanulok, a figyelemösszpontosítás képessége, a felismerés, hogy valóban mindenre képes lehetek – ha elhiszem … ez az, ami idehozott, ami itt tart – s amit nem lehet leírni….

Meg kell élni. Az élmények, a barátok, de még a virtuális és valós pofonok is, amiket itt szereztem – egy életforma mérföldkövei. Az én utamé… – mindenkinek jut hely rajta…