Rólunk kategória archívuma:

Karatelaboratórium: a mozdulat mélysége

Interjút terveztem Kertész Ferenc 5.Danos karate mesterrel a maglódi karatésokról. Egy oldalt lehetett
erre szánni, és most itt ülök tanácstalanul. Egy edzésnyi tapasztalattal, 45 percnyi
hanganyaggal és 4 oldalnyi beszélgetéssel… Alább ezért egy vázlatos kivonat következik.
Amiben végül már a kérdések sem tűntek fontosnak. (A teljes beszélgetés elolvasható a
világhálón: … .)

Sensei Kertész Ferenc: Éles különbséget kell tenni a sportkarate és a budó között. Az előbbi olyan,
mint az ökölvívás, a talajtorna vagy bármely sportág. Eredményekre orientálódik, így más edzést is
igényel, mint a budó. Utóbbi viszont az önmagadhoz képest való előrehaladásra figyel. Teljesen
mindegy, hogy egészséges vagy-e, hogy fiú vagy-e vagy leány, idősebb-e vagy fiatalabb. Ha
foglalkozol valamivel, abban előre tudsz lépni, és lépkedünk is előre nap mint nap. A sportban a
győzelem számít, a budóban teljesen mindegy, veszítesz-e vagy győzöl. Másképpen: ha budóval
foglalkozol, és 50%-ot teszel bele valamibe, zseniális eredményt elérve, az ebből a szempontból nem
ér annyit, mintha valaki fele annyit ér el, de 100%-ot tudott nyújtani.
Mi természetesen sportolunk abban az értelemben, hogy van, aki megelégszik a jól eső mozgással,
mert olyan munkát végez, hogy erre van szüksége. Esetleg lejön a gyermekével az edzésre, és nem is
vár többet tőle, mint hogy mozogjon, és jól érezze magát. Ezt is tökéletesen ki tudjuk elégíteni. De
ha ezen felül keresed, hogy jellemben is fejlődj, többet érts meg magadról, a világról, akkor tovább is
lehet lépni, hiszen az edzőterem olyan, mint egy kis laboratórium. Olyan szituációkba keveredsz,
amikbe a hétköznapi életedben nem, és olyan magyarázatokat kapsz hozzá, illetve olyan módon
láthatod magad, amit egyébként máshol nem tapasztalnál meg.
Ha viszont a sporteredmények volnának a fontosak, akkor azt kell elmondanom, hogy már 25 éve
vagyok Maglódon, és eleinte megjelentünk sporteseményeken is. Vannak magyar bajnok
tanítványaim, nemzetközi szintű, sőt Európa-bajnok tanítványaim. De eljutottunk odáig, hogy ezek a
címek már nem érdeklik őket. Tehát sporteredmények ebből a szempontból nincsenek is. Előfordul
azonban, hogy lehoznak egy gyereket, akinek folyik a nyála, tele van gyógyszerrel, és láthatod, hogy
hónapról hónapra egyre egészségesebbé, jobbá és stabilabbá válik itt. Vagy valaki nem mer emberek
közé menni, és itt kinyílik. Vagy valaki verekedős volt, de itt kulturált, normális mederbe terelődött
az élete. Mindez sokkal nagyobb eredmény, mint bármilyen sportsiker.
Előfordul, hogy hatvanan vagyunk egy edzésen, bár ritkán jön össze mindenki. Van vagy 10
szorgalmas ember, aki mindig jár, a többiek pedig időnként cserélődnek körülöttük, ki hogyan ér rá.
A 10 feketeövesünk közül 3 nő. Azért jó, hogy a különböző színű övekre épül föl a tanítás
struktúrája, mert amilyen „fokozatú” vagy, azt tanítom neked, fizikailag és szellemileg egyaránt. Az
övszínnek az a lényege, hogy belépést nyerhetsz általa olyan lépésekre, edzésekre, amiket addig nem
kaphattál meg. Nálunk egyedülálló, hogy van külön gyerek és felnőtt fokozat. Nem lehet ugyanis egy
kalap alá venni őket. Ha egyféle övet használnánk, és 12 éves fekete öveseket lehetne látni nálunk,
az vicc volna, nem karate. Nálunk biztosan nem lesz felnőtt kora előtt senki feketeöves. Ez egyfajta
technikai kérdés is, de nem csak az. A gyerek- és a felnőtt fokozatra, az elért szintre épül fel a tanítás
rendszere. Ez nem feltétlenül csak korhoz van kötve, attól is függ, hogy mennyit tanultál, és egy
bizonyos vizsgarendszer követelményeinek mennyire felelsz meg. Vizsgát tehát tesznek a
tanítványok, erre évente több lehetőség is adódik, de adott kivárási időnek el kell telnie két vizsga
között. Tagja vagyunk a nemzetközi szövetségnek, augusztus 12-én lesz legközelebb Gödöllőn egy
nemzetközi edzőtáborunk.
Az is ritkaság számba megy, hogy nálunk profi tanár tart edzést, tehát mással nem foglalkozom. Az
nem működik, hogy pl. taxisofőr vagyok vagy hentes, és akkor tartok karate edzést, mikor van egy
szabad órám. Én is konditerembe járok, önmagam edzem, tanítok és tanulok, ezen gondolkozom.
Egy iskola biztonságát az nyújtja, ha sok a tanítvány, sok a kezdő, hiszen anyagilag ez fedezi a
hatékony működést, csak így fenntartható az intézmény. Másfelől viszont a patináját az adja, és ez
ugyanolyan fontos, hogy milyen régen vannak veled az emberek. Évek telnek el ugyanis, mire egy
felnőtt is rájön arra, hogy egy mozdulatnak milyen mélységei vannak, vagy mit lelhet abban fel. De
folyamatosan válaszokat kapnak, és ha lejössz, Te is kapsz egy magyarázatot. És ha maradsz, 10 év
múlva még mindig kaphatsz egy újabbat. Akadnak olyan három danos tanítványaim, akikkel
ugyanabból a mozdulatból, amit az első alkalommal elvégzett vagy 20 évvel ezelőtt, még mindig
tudunk olyasmit kihozni, ami új számára. És amit ő össze tud kötni az élet egyéb kérdéseivel is: akár
egy párkapcsolattal, akár a gyerekneveléssel.
Nálunk tehát lehet „csak” sportolni, és olyan összefüggéseket is megérteni a karatéból, amikkel az
életed egyéb területein találkozol. Ha pedig valamiben jó vagy, és minél jobban megérted magadat
is, annál jobban megérted a világot. A végtelen számú kombinációt végül össze tudod kötni egyfajta
megértéssel, bölcsességgel. Nem kell külön-külön megélned a rengeteg variációt, mégis tudod rájuk
a választ.

* * *

A sensei Kertész Ferenc által vezetett maglódi Junshido Dojóban az okinavai eredetű goju-ryu
karatéval foglalkoznak. Az edzéseiket Maglódon hétfőn 18:00–19:30 és szombaton 10:00–11:30
között tartják (Ecseren hétfőn és pénteken, Rákospalotán kedden és pénteken).

A mi kis szigetünk

Sensei Kertész Ferenc gondolatai családról, közösségről, valódi értékrendekről a maglódi Mi újság 2007 októberi számában (“Az élet módja”)

 

A mi kis szigetünk.

A nyaralói iskola tornacsarnokában zajlanak azok a karate edzések, melyeket Kertész Ferenc 5.Danos karate mester vezet. (szerk.)

Amikor tollat fogtam az első gondolatom ez volt: mit is mondhatnék? S ez így is van. Akár adhatnánk ezt a címet is ennek a cikknek. A mai világban szinte átmossák az agyunkat a sok reklámmal. Rádióból, tévéből, hirdetőtáblákról, plakátokról és még számtalan helyről ömlesztik ránk a hirdetéseket. Postaládáink nap, mint nap telnek meg a sokszor olvasatlanul kidobott reklámújságokkal és mindenféle cetlivel. Az emberek próbálják kizárni ezt a bántó tolakodást, s már nem is akarunk tudomást venni róla, mi az, amit ránk akarnak sózni. Mi az, amivel módszeresen butítani akarnak minket.
Sajnos lassan már egymásra sem figyelünk. Az értékek és az értékrendek változnak, mondanom sem kell, nem jó irányba. A mi világunk az emberiség – technikai és minden egyéb sikerei ellenére – hanyatlik. Ez ellen semmit sem tehetünk, akár elfogadjuk, akár nem. Ami marad nekünk, amiért még küzdhetünk, az a mi kis „szigetünk”. A családunk az otthonunk. Itt igen is harcolhatunk a jobb holnapért, itt igenis kötelességünk továbbörökíteni valamit, ami iránymutató fény lehet, amikor terjed a sötét. Ápolnunk kell ezt a szigetet, mert állandó gondoskodás nélkül semmi sem maradhat meg.

A magam részéről örülhetek, mert nekem családból kettő is jutott. Az egyik a szó hétköznapi értelmében vett családom, ami többé-kevésbé mindenkinek van, ám mégsem mondhatja tiszta szívvel bárki: nekem van családom. Mert a család nem csak vér. Mint ahogy a szülő sem csak az, aki azonos géneket hordoz azzal, akit nevel. Már ha neveli egyáltalán. A család az összetartozás érzése, megélése és felvállalása.

A másik családom pedig szintén része az én szigetemnek, noha ez jóval népesebb. Ők az én tanáraim, edzőtársaim és tanítványaim. Némelyikükkel évtizedek óta dolgozunk együtt. Láttuk egymást fiatalon, ott voltunk, mikor az első lépéseit tette meg ezen az úton. S most is itt vagyunk egymással még mindig, annyi mindenen túl, mint középkorú meglett emberek. S meg van az esélye, hogy együtt leszünk idős emberként is. Leülünk az edzések után beszélgetni és teázgatni akkor is, amikor már nehezebben fognak mozogni tagjaink és több lesz az együtt megélt múlt, mint a hátralévő jövő. S közös lesz az érzés, mellyel a felnövekvő generációra vonatkozó útmutatásokat és teendőket tárgyaljuk át. Mert ez a család is, akár csak a másik, – egy életre szól.

Kilóg a sorból, mert nem a mások legyőzéséről, nem a versenyzésről szól. Kilóg a sorból, mert nem azt tanítja, hogy mindenáron át kell gázolnod mindenkin, s a cél mindig szentesíti az eszközt.

Kilóg, mert nem arról akarjuk meggyőzni a tanítványokat, hogy valami helyes, csak azért, mert a világ helyesnek tartja, vagy helytelen, mert a többség azt mondja. Olyan eszmékről beszélünk, melyekért ma már csak megmosolyognak minket, noha ezek értékükből – ha tetszik, ha nem – semmit sem veszítettek az idő múlása közben. Viszont megtanulnak küzdeni valamiért akkor is, ha már minden elveszett.

Végül is mondhatja a szkeptikus olvasó, hogy ez is csak egy reklám, s persze igaza is van. De azért nem a versenyeredményeinkről, önvédelemről, vagy a világszínvonalú Harcművészeti Központunkról írtam, mert szerettem volna, hogy aki elolvassa kiérezze belőle: nálunk nem csak erről van szó. Nem szoktam magunkat reklámozni. Nem szeretek másokra erőltetni semmit. Viszont tizenhét éve tanítok Maglódon és a mai napig jönnek hozzám felnőttek és gyerekek egyaránt, akik nem tudták, hogy itt vagyunk. Érdekes, pedig Maglódon olyan gyorsan terjednek a hírek, híresztelések. De most itt ez a pár sor mindazok számára, akik nem tudtak rólunk, vagy nem így gondoltak ránk. S ha bárki szeretne többet megtudni, vagy csatlakozni hozzánk, az ajtónk mindig nyitva áll.

Üdvözlettel: Sensei Kertész Ferenc.

(A cikk eredetije a világhálóm itt található.)

Önvédelem, önismeret, emberség – karate a Junshido dojoban

Megjelent a Mi újság, Maglód? 2010 júniusi számában

Önvédelem, önismeret, emberség – karate a Junshido dojoban

Három hónap nem nagy idő. Vagy legalább is attól függ, hogy mivel töltjük ezt az idõszakot. Amikor visszagondolok arra a három hónapra, amióta csatlakoztam a Kertész Ferenc sensei vezette Junshido dojohoz, nekem mindenesetre úgy tûnik, hogy gyorsan elszállt. Gyorsan, de tartalmasan.

A történet elég szokványosan kezdõdött: sportágat kerestünk a 6 éves nagy-kisfiunknak. Az oviban hallottuk, hogy pár gyerek karatézni jár. Oké, egy lehetõség adott, milyen más sport jöhet még szóba? Egyéni vagy csapatsport? Jégkorong, vízilabda, egyéb? Végiggondoltunk még néhány további opciót is, de idõközben egyre újabb és újabb pozitív benyomások értek bennünket, amelyek alapján végül a Junshido dojot választottuk. Ma már nagyon örülök, hogy így alakult.

Kristóf fiam idén év elején kezdett el járni a karate edzésekre. Feleségemmel vegyesen vittük õt el a szombati-hétfõi alkalmakra, így én is láttam néhányszor, hogy milyen élet és munka folyik a csapaton belül. Már akkor megtetszett a fegyelmezettség és a kitartás, amivel a karatékák végrehajtották a gyakorlatokat. Pár hét elteltével Kristóf fiam is elkezdett agitálni, hogy ugyan járjak már vele az edzésekre. Ez végül megerõsítette a már formálódó döntést, hogy én is belevágjak a “karatézásba”.

Az elsõ pár hét leginkább a figyelésrõl és a másolásról szólt. Hogy van ez a mozdulat? Jól csináltam? Na és második próbálkozásra már jobb? No meg persze arról, miként tudom elnyomni az izmaim sajgó fájdalmát. Aztán, ahogy teltek a hetek, a fizikai-testi visszajelzések mellett kezdtem ráébredni a karate szellemi-filozófiai vonulatára is. A testi kihívások mellett a türelem, a kitartás és az eltökéltség mind olyan tulajdonságok, amelyek javíthatók, fejleszthetõk a heti edzések során.

Kertész Ferenc Sensei dojoja sokat ad nekem. Szeretek a fiammal együtt készülõdni és együtt járni az edzésekre, hiszen tudom, hogy hasznos és jó dolgokkal foglalkozunk. Egyrészt önvédelmet tanulunk. Olyan technikákat, mozdulatokat, mozgássorozatokat látunk és gyakorlunk, amelyek egy-egy szorultabb szituációban bizony jól jöhetnek. Emellett a testünket is karbantartjuk. A legfontosabb mind közül talán viszont az, hogy minden karatéka fejlesztheti a gondolkodását is: hogyan legyünk kitartóbban, eltökéltebbek és megérthetjük, mit is jelent a nyugalom, az alázat, illetve a koncentráció. Ide tartozik az önismeret fejlesztése is, hiszen megtudhatjuk, hogy lám-lám, még ezt a feladatot is, vagy azt a mozdulatsort is képesek vagyunk végrehajtani. A karate hármas egysége (szellem, test és technika) így mutatkozik meg és forr össze az izzadságos maglódi edzések során.

A karate nem csapatsport. A Junshido dojo azonban mégis egy jó hangulatú csapatot jelent. A különbözõ korosztályok együtt törekszenek az egyéni és a közös sikerre. Akár az edzés technikáit hajtjuk végre, akár egy-egy játékos feladatot kapunk, a fiataloknak és az idõsebbeknek is van egy-egy biztató, bátorító szavuk egymáshoz. Nem baj, ha valami nem megy tökéletesen (vagy egyáltalán), a lényeg, hogy megpróbáljuk és gyakoroljuk. Elõbb-utóbb úgyis jobban sikerül majd. Így tudjuk a saját határainkat is feszegetni, ezáltal magunkat fejleszteni. Nekem fontos az is, hogy a saját korosztályom, a harmincas-negyvenes éveiket taposókon is láthatom, hogy õk is szívvel-lélekkel teszik a dolgukat.

Szintén érdekes és fontos számomra, hogy az edzések és a különféle beszélgetések által “világot láthatok”: betekintést nyerhetek a japán kultúra és gondolkodásmód egy kis szeletébe. Azaz mit is jelent az igazi elkötelezettség, tiszteletteljesség a távol-keletiek számára, vagy éppen milyen is az az alapvetõen zárt világ, ami a japánokat jellemzi.

A maglódi központú Junshido dojo nemcsak a japán Okinawa-ról származó Goju-ryu stílusú karate tanulását nyújtja számunkra. Komoly elfoglaltság, de ugyanakkor játékos kikapcsolódás is egyszerre. Nemtõl, kortól, és nagyjából általános testi állapottól függetlenül ûzhetõ tevékenység. Számomra nem a sport a megfelelõ szó rá, ez annál többet nyújt.

Az eddig itt eltöltött három hónap tapasztalatai alapján bátran állíthatom, hogy hasznos és elõremutató dolgokkal foglalkozunk. Próbálják ki Önök is, megéri!

Veres Mihály
Junshido dojo

Nem csak a 20 éveseké a világ

Megjelent a Mi újság, Maglód? 2009 Szeptemberi számában (“Az élet módja”)

 

“Nem csak a 20 éveseké a világ …”

Gondolatok a Kushido Karate Szövetség 20. születésnapja kapcsán

 

zen_1

A visszafogottan megrakott, de elegáns svédasztal elõtt, a félkörben álló, közel féltucat országból érkezett mester, tanár és a díszvendég Magyar Karate Szövetség képviselõi egymásnak adják a szót. A tartalmas, s szokatlan módon, ámde gyakorlatiasan rövid beszédeket a kint tomboló nyári zivatar néha el-elnyomja.

Körülnézek. A félhomályban az arcok összemosódnak – bennem mégis éles képeket idéz az emlékezet. Nem látom – érzem az Utat …
Tudom, hogy mit keresek. S azt is, hogy a körülöttem állók, s a most jelen nem levõ “harcostársaim” részei a múltamnak, jelenemnek és jövõmnek.

Nem vagyunk sportolók. Nincsenek érmeink, kupáink és díjaink. Van hitünk és akaratunk, hogy önmagunk legyünk – s megtaláljuk magunkban a mindenkori “jobbik én”-t. A valódi értékekre figyelünk.

Megtanuljuk, s lassan el is hisszük, hogy nem az a baj, ha elesünk – hanem az, ha már nem akarunk többet felállni. Hogy az igazi harcot nem másokkal, hanem önmagunkkal kell megvívni … mert sok energiát visz el az, ha a magunk állította akadályokat kell lebontogatnunk. Hogy sose elégedjünk meg a látszattal, nézzünk a dolgok mögé … Hogy minden pillanatot éljünk át a maga teljességében, ne a múlton merengjünk, vagy a jövõt tervezzük csak – mert az élet elmegy mellettünk.

Elmélázok … sikeres vállalatvezetõként, nõként, családanyaként, jócskán túl a 40-en … hogy is kerültem én ide?

A maglódi dojo (edzõterem), a maglódiak által “karate”-ként ismert egyesület közel 20 éve mûködik Sensei Kertész Ferenc vezetésével. Az egyesület a Kushido Karate Szövetség tagja, amely idén lett 20 éves – s az évforduló alkalmából rendezett 1 hetes ünnepi edzõtáboron anyaszervezetének, az International Karate Do Organization-nek több tagországa is képviseltette magát. Igy az iskolaalapító – s a táborban több edzést is tartó – dr Rony Klugeren kanchon kívül izraeli, dél-afrikai és amerikai mestereket és tanítványokat is megismerhettünk.

Sensei már a kezdetektõl a nehezebb, de számára az egyetlen utat választotta – a XX. és XXI. század fogyasztói társadalmában, az egyre teljesítménycentrikusabb világban a karatét nem küzdõsportként, hanem a versenyzést másokra hagyva valódi harcmûvészetként oktatta, s oktatja ma is kicsi és nagy tanítványainak, életét 100 %-ban a harcmûvészet tanításának és mûvelésének szentelve, ma már 4 danos Goju-Ryu karate mesterként.

Nincs elitnevelés … nem csak a tehetségeseké ez a mi világunk. Hát ezért lehetek itt én is … Mindenki a saját ütemében fejlõdhet, csak önmagához mérhetõ. Legyen bár gyerek vagy felnõtt, tehetséges vagy még csetlõ-botló, szorgalmas vagy mégsem, fiatalabb vagy idõsebb, esetleg kisebb-nagyobb mássága – itt magára találhat. Fejlõdhet a saját ütemében … – miben is? Az egyensúly, a fizikai erõnlét, koordinációs készség, a koncentrálóképesség, kitartás, stressztûrés, önbizalom, önismeret, helyzetfelismerés, alázat és büszkeség, tisztelet, rendszeresség, önfegyelem … méltósággal viselni kudarcot és sikert … – hát többek között mindezekben. A mindennapokban …

Ezek némelyike kiveszni látszik napjainkban – de itt ezeréves értékekrõl van szó, amelyek egyidõsek az emberiséggel, s van még egy-egy kis sziget – mint a maglódi karate dojo – ahol õrzik, s továbbadják ezeket. Ezt tükrözi a dojo neve is – Junshido.

A Junshido japán kifejezés, annyit tesz, mint “A letisztult lényeg keresésének útja”. Ez a keresés aktív, nyughatatlan – a mindig jobbat és jobbat keresi önmagunkban; s mégis türelmes, elfogadó, de nem belenyugvó … az állandóság és a változás, a gyökerek és ágak egyensúlyát mindenkor megõrzi.

A fenti gondolatok némelyike talán túl filozófikusnak tûnhet egyeseknek. Az igazság az, hogy semmivel össze nem hasonlító tapasztalás, amikor egymás mellett áll az 5 éves és 50 éves kezdõ tanítvány; a 2-3-4 testvér; szülõk és gyerekek, feketeövesek, haladók és kezdõk, – s úgy mennek haza másfél óra után- fáradtan bár -, hogy mindenki jól érezte magát, s mindeki tanult valamit.

Hogy miért választja valaki a sport helyett a harcmûvészetet, ezt az éremmel, külsõ elismeréssel nem járó utat; mi visz rá felnõtt embereket, hogy beálljanak a sor végére, a hatévesek mögé, s boldogult ifjúságuk erõnlétének romjain egy az “Ego”-t”, a nagybetûs “Én”-t igencsak próbára tevõ, sokak által küzdõsportnak tekintett mozgásformában, találják meg önmagukat…? – ezt mutatja be sorozatunk a következõ néhány hónapban, “Tükörképek” címmel.

A sorozat mottójaként álljon itt egy idézet weboldalunkról ( www.junshido.hu vagy www.karatetanulás.hu ):

“A Harcmûvészet az évek múlásával egyre tisztább tükröt tart elénk. Nem mindenkinek tetszik, amit ott lát. Vannak, akik elfordítják a fejüket és tovább élnek képzelt valóságaik közt. Mások tovább haladnak a megismerés útján. Ami elõrevisz minket, a Hit és az Akarat. S az alázat, mellyel elfogadjuk, hogy a világnak nem a közepe, hanem része vagyunk.”
Sensei Kertész Ferenc
Sorozatunk ezekbõl a tükörképekbõl, s a “miért”-ekbõl villant fel egy-egy mulatságos vagy keserédes, tanulságokkal teli vagy könnyedebb, de mindenképpen emberi epizódot vagy pillanatfelvételt, valódi sorsok, életutak – emberek, tanítványok gondolatai alapján. Csak két kérdés van – a “Miért” és a “Hogyan”… ha ez érdekli a kedves olvasót, kérem, tartson velünk a következõ 11 hónapban …
Kiss Judit
Junshido dojo

Sosem késő

Megjelent a Mi újság, Maglód? 2010 áprilisi számában (“Tarka oldalak”)

 

Sosem késő…!

Fiatal éveimben, sok emberhez hasonlóan, nekem is fontos szerepet kapott a sport az életemben. Közel a 40. évhez, ismét szükségét éreztem a mozgásnak, és az élet úgy hozta, hogy találkoztam a karatéval, ami több ennél.

Természetes dolog volt, hogy mint szülõ, a fiammal is megszerettessem a mozgás örömét. Minden szülõnek fontos, hogy a gyermeke egészségesen nõjön fel és boldog, kiegyensúlyozott felnõtt váljon belõle. Én sem gondolom ezt másként. Ahhoz, hogy a mai kor terheléseinek, kihívásainak megfeleljünk, nem csak szellemi, de fizikai edzettség is szükséges!

Felvetõdik ilyenkor a kérdés “mit sportoljon a gyerek? ” Mi is körülnéztünk és a karate mellett döntöttünk. Ennek már hatodik éve.

Azt gondolom, több szempontból is jó döntés született.

A Kertész Ferenc Sensei által vezetett edzések alatt a fizikai fejlõdés mellett útmutatást kapnak a gyerekek az önmagukba vetett hit, a kitartás, a gyakorlás fontosságáról, a cél eléréséhez vezetõ út nehézségeinek legyõzésérõl és hogy az élet bármely területén született eredmények, sikerek mögött ugyan ezekkel a fontos jelzõkkel találkozunk!

Szülõként többször néztem végig az edzéseket és mindig csodálattal figyeltem, hogy alakul át a maglódi tornaterem karate dojová, hogy járja át a teret egységes egészként egyesülve a bent edzõk energiája! Idõvel, megismerve a közösséget, legyõzve a saját magam által emelt kifogásokat, én is beálltam közéjük.

Azóta ez a számomra új világ nagyon sok élményt adott, mutatva egy utat egy olyan mozgásra, amit kortól, testalkattól függetlenül bármikor el lehet kezdeni. A fiammal közösen megélt programok élménye, az apró lépésenként elért fejlõdés, a nagyobb energiaszint és állóképesség érzése, szintén a karate által nyújtott pozitív érzésekhez tartozik. Örömteli, hogy egyre többen vagyunk, akik rászánva magunkat arra, hogy valamit tegyünk önmagunkért – a karatét választjuk, így tartva meg vitalitásunk, pihenve ki a napi kihívásainkat.

Ezt a pár sort azért írtam le, hogy saját példámon keresztül is bátorítsak mindenkit, hogy a mozgást elkezdeni, megismerni, részesévé válni egy közösségnek soha sem késõ!

Márkus Tamás
Junshido dojo

Két lábbal a földön

Megjelent a Mi újság, Maglód? 2009 novemberi számában (“Az élet módja”)

Két lábbal a földön …

Másfél évtizede látogattam el elõször egy karateedzésre, mely itt folyt Maglódon, a régi mûvelõdési házban. A házépítkezésbe belefáradva, kis mértékben bele is rokkanva kerestem a gyógymódot arra, hogy újra le tudjak hajolni, guggolni, megkötni a cipõfûzõmet vagy futva a vonathoz, buszhoz ne fulladjak ki pár méter után.
Most már túl vagyok az ötödik X-en és úgy tûnik, bevált ez az egészség megõrzését is szolgáló módszer: a karate. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal járok az edzésekre. Az edzések változatosak: hol a lazítás, hol az erõnlét javítása, hol a technikák csiszolása vagy a helyes légzés elsajátítása kap nagyobb hangsúlyt. Kívülálló számára az edzés vezénylése ridegnek tûnhet, de szükség van a fegyelemre, hiszen a fegyelmezetlenség, a figyelmetlenség fájdalmat okozhat, vagy netán sérülést edzõtársunknak vagy önmagunknak.
Nem tudok minden edzésen ott lenni, a munka, a családi vagy egyéb elfoglaltságok miatt, de mindig jó érzés visszatérni még az edzések utáni izomláz ellenére is.
A harcmûvészet gyakorlása nem mindig egyszerû. Elõfordul – nem is ritkán -, hogy egy-egy összetettebb mozdulatsorba belebonyolódok, azt sem tudom, hol a kezem, hol a lábam és nagyon sutának érzem magam. De a gyakorlás meghozza az eredményt. A gyakorlatsorok, formagyakorlatok elsajátítása egyre pontosabbá, összehangoltabbá teszi a mozgásomat. Koordinációra, összeszedettségre a mindennapi életben is szükség van. Fontos, hogy két lábbal álljunk a földön, megõrizzük realitásérzékünket. Óvodástól a nyugdíjas korúig mind szorgalmasan végezzük a fekvõtámaszokat, guggolásokat, felüléseket, gyakoroljuk az ütéseket, rúgásokat és egyéb technikákat. De a harcmûvész nem másokat akar legyõzni, hanem elsõsorban önmagával küzd, saját magát kell legyõznie, hogy a gyakran fáradságos gyakorlással tökéletesítse önmagát.
Enes Nagy Sándor
Junshido dojo

A mi lányunk

Megjelent a Mi újság, Maglód? 2010 januári számában (“Az élet módja”)

 

A mi lányunk

Bányász Zsuzsi (6 éves), 2008 augusztusában nagy lelkesedéssel nézte az olimpiai játékokat a tévében. Sorra számolta, hogy hány érmet szereztek a magyarok, és minden nap azt hajtogatta, hogy õ is szeretne érmet nyerni, õ is szeretne sportolni.

Persze …., gondoltam magamban, ez fellángolás csupán. Azonban két hét elteltével is minden nap ugyanazt ismételgette kitartással, hát kezdtem komolyan venni szándékát.

Leültem a számítógép elé és keresgélni kezdtem a net-en, mit találok a környéken. Három oldalnyi sportolási lehetõséget nyomtattam ki a szomszédos városok kínálatából és egy oldalt külön a maglódi karatéról, Kertész Ferenc ismertetõjével. Egyszerûen szólt, érthetõen a számunkra fontos értékekrõl. Apa, Zsuzsi és én hamar eldöntöttük, hogy ezt választjuk. Rövid telefonos egyeztetés után, elbátorkodtunk egy edzésre, hogy megnézzük, milyen is az, mit csinálnak ott.

A részletek egyeztetése után, hogy mikor vannak edzések, milyen öltözetre van szükség, és hogy mennyire fontos a szülõi támogatás, a bátorítás a kitartáshoz, már boldogan mentünk haza, hogy megtaláltuk a megfelelõ sportot és a mester személyét lányunk számára.

Így kezdett el járni a mi lányunk karatéra.

3 hónap múlva csatlakozott édesapa is, közben kedvet kapott hozzá Levente, aki Zsuzsi ovis társa, majd Levente kistestvére, Máté, szintén az oviból. Az idén szeptemberben pedig a szomszéd kisfiú, Patrik folytatta a sort. Remélem egy jó év múlva már Zsuzsi kistestvére, Imike is tagja lehet a lelkes csapatnak.

Miért? A mi lányunk amióta karatézik, könnyebben megérti mi az, hogy tisztelet. A rangban felette álló magasabb hatalmát könnyebben elfogadja, mely mögött tapasztalat, tudás és felelõsségvállalás áll, ss ezeket az edzések folyamán átéli, mintaként megtanulja. Sokkal szófogadóbb, rendszere és rendje, ritmusa van az életének. Nem nyafog, ha valami apró sérelem éri, akár fizikai, akár lelki, megtanulta a maga módján ezeket megoldani vagy átlépni felettük.

Önuralom, türelem, megfontoltság és sokkal ügyesebb, gazdagabb mozgásvilág jellemzi õt azóta. Az oviban a legjobb állóképességû a csoportjában. Sikerélmény számára minden edzés, minden vizsga, még akkor is, ha nehéznek érzi, mert tudja, hogy gyakorolni kell és menni fog.
Bátorítja és ösztönzi a társait, hogy jöjjenek karatézni.

Zsuzsi már az ötödik vizsgájára készül, és ha felnõtt lesz, szeretne sensei lenni.

Úgy legyen!

Lejegyezte: Zsuzsi Anyukája

Lelked csendjében halld meg hát

Interjú sensei Kertész Ferenccel a maglódi Mi újság 2006 októberi számában (“Stafétabot”)

 

Lelked csendjében halld meg hát,
Mint zenél egy tiszta mozdulat …

Kertész Ferenc karatemester, harcmûvész már gyermekkorában elkötelezte magát a mozgás, a sport mellett. Volt honnan ihletet merítenie, hiszen a családban mindig is nagy hagyománya volt ennek az életfelfogásnak. Nagybátyját, Kertész Tónit a Maglódi Sport Klub elnökeként ismerhettük. Édesapja pedig, id. Kertész Ferenc a háború utáni évek Magyarországának neves, sikeres ökölvívója, bajnoka volt. Nem esett hát messze az alma a fájától, hiszen a fiú követte az apai mintát, és 1984 körül õ is felhúzta a bokszkesztyût. Érezte, hogy nem a kertészetben, hanem a ringben van a helye, hiába végezte el a család unszolására a kertészeti szakközépiskolát.

S hogy mennyire a küzdést tartotta mindig is lételemének, bizonyítja az is, hogy a boksz kedvéért otthagyta jól fizetõ állását, amely következtében akkoriban nehéz egzisztenciális helyzetbe került. De nem törõdött vele, örült, hogy végre rendszeresen tud edzésekre járni.

Sportpályafutásának következõ megállója a kickbox volt, amelyben már komoly rangot vívott ki magának – tanította is -, de még ez sem volt az igazi, mígnem 1990 körül rátalált a karatéra, s azonnal tudta, ez az, amit keresett. Nem bánta, hogy kevesebb fokozata lesz, újra felkötötte a fehér övet, s elölrõl kezdett mindent.

– Mi a karate lényege, miért szeretted meg ennyire? – faggatom a mestert.

– Sokan azt mondják, hogy a karate sport, pedig a karate sokkal több annál: életszemlélet, életfilozófia. Hiszen nem a verseny, a gyõzelem vagy a vereség számít. A karate megmutatja, hogyan old meg az életedben felmerülõ problémákat, hogyan viszonyulj az embertársaidhoz, a világhoz, ahhoz, ami körülötted van. Megtapasztalhatod, mennyire tudod a súrlódásokat kezelni, illetve hogy mennyire van súrlódás. A harc csak melléktermék, egy eszköz, amellyel dolgozunk – válaszol a külsõleg vékony, ám belülrõl végtelen nyugalmú, sziklaszilárdnak tûnõ fiatalember, majd így folytatja: – Az ember minél többet tud meg a harcról, annál kevésbé akar harcolni… A harcmûvészet tele van paradoxonnal, mindig ellentmondásba ütközõ dolgokkal találkozunk. De ettõl jó, hisz az élet is ilyen, és annál jobban ismered az életet, minél jobban ismered mindegyik végletét.

– Mit jelent a kara-te?

– Azt jelenti, hogy üres kéz. De ezt nem úgy kell érteni, hogy üres, mint egy üres pohár. Ez az üresség inkább a szándékra utal, a lelkiállapotodra, hogy úgy tudsz odaállni, hogy nincs benned se gyûlölet, se félelem, se öröm… Egy olyan állapot, amelyben látsz… Mert ha te el vagy foglalva mindenfélével, akkor a finom rezdüléseket – sokszor még a nem finomakat is – nem veszed észre. De ha ez tiszta benned, akkor fogékony vagy, tudsz egyet lépni elõre. És ha mindennap magadhoz képest elõre tudsz lépni, akkor jó helyen vagy. S ez a folyamat egy életen át tart. Ez egy út.

– A karaténak sok stílusa van, te melyiket csinálod?

– Okinawa goju-ryut. A nemzetközi szervezetünk a Karate-do International, ahová tartozunk. Nagymesterünk az egész világon ismert, s így a föld legtávolabbi részérõl is csatlakoztak hozzánk, mert szeretnének tõlünk tanulni. S ez nagyszerû dolog, hogy Maglódon te úgy edzel, hogy a világ másik szögletén elismert ember lesz belõled. Itt szeretném megköszönni Tabányi Pálnak és Bácskai Istvánnak a lehetõséget, hogy rendszeresen birtokba vehetjük a tornacsarnokot. Tavaly nyáron Gödöllõn volt egy nemzetközi edzõtáborunk, ahová még Dél-Afrikából, Okinawából, Ausztráliából, Ausztriából is jöttek…

– Kik azok, akik jöhetnek hozzád tanulni itt, Maglódon?

– Bárki, aki normális! Fiatal, öreg, beteg, egyéb baja van, jöhet edzésre… Ne csodálkozz! Nézd, ha sport, akkor ugye benyomod a stoppert, aztán ha tudod teljesíteni a távot, jöhetsz, ha nem, akkor semmi keresnivalód nincs itt, válassz magadnak más elfoglaltságot. Ám a karatéban egészen másról beszélünk… Itt arról van szó, hogy te ott, ahol magadban tartasz, tudsz-e tanulni valamit, amitõl holnap más leszel, egy kicsit jobban érzed magad, egy kicsit jobb ember leszel. És ez technikailag is így van. Eddig összekeverted kezed, lábad, most már legalább szét tudod választani… És lehet, hogy ez más szemében bénának hat, vagy csúnyának, vagy rossznak, de ezt tegnap még nem tudtad, de ma már igen… És ha szívbeteg vagy, akkor nem fogod körbefutni háromszor a házat, mert akkor infarktust kapsz… Te akkor más gyakorlatokat csinálsz az edzéseken. Bárki bármilyen korban, egészségi állapotban van, jöhet.

– Hogy zajlanak az edzések?

– Minden edzés egy kicsit más is, meg nem is. Ha éppen katázunk – ez egy alapgyakorlat -, akkor azt mondják, hogy az életben így nem harcolunk… Persze hogy nem, de ezek a gyakorlatok alkalmassá tesznek arra, hogy megtapasztald, miként mûködik a tested a kisujjadtól a hajad szála végéig. Hogy össze tudd koordinálni a végtagjaidat, a mozgásodat az érzéseiddel, az akaratoddal. Késõbb már a mozgáshoz kapsz magyarázatot is, s így függ össze a mozgás az életeddel.

– Országszerte tiszteletnek örvendõ, elismert, komoly harcmûvész vagy. Itt Maglódon, ahol élsz, vajon hogy vélekednek rólad az emberek?

– Engem általában félre szoktak ismerni. Azt hiszik, hogy tartózkodó vagyok, pedig nem. Mindenkihez normálisan viszonyulok, de ha nem érdekel valaki, akkor csak azért, hogy jópofa legyek, nem fogom megkérdezni, hogy van. Vagy érdekel és kérdezek, vagy nem érdekel és nem kérdezek.

Kertész Ferenc nagyon karakteres ember. Gyermekkorában is mindig valamilyen harcos sportot ûzött, de nem volt verekedõs. Manapság lovagol, íjászkodik, vív, és nagyon szereti a zenét, fõleg az operát. Felnõttként házat épített, mellé egy dojót, egy edzõtermet, ahol magántanítványaival is foglalkozhat. Pesten több helyen tanít, és tanít Ecseren, na és persze Maglódon.

– Az igazi mester és tanítvány kapcsolat mindig nagyon különleges,
mi alapján választod ki õket?

– Most a magántanítványra gondolsz? Ez nehéz dolog… Ha valaki nagyon szeretne, és én is úgy látom, hogy õ valóban alkalmas arra, hogy megértse a karate lényegét, akkor elfogadom. De csak néhány emberrõl lehet szó.

– A Stafétabot rovat következõ riportalanyának kit ajánlasz?

– Erdõs Zsoltot, a Magyar Teremlabdarúgó-válogatott gyúróját, aki nagyon ambiciózusan, nagyon jól csinálja a dolgát.

Tisztelt Olvasók! A következõ lapszámban tehát Erdõs Zsoltot szólaltatom meg.

Poór Mara

(A cikk eredetije a világhálón itt olvasható.)

Bushido …

Megjelent a Mi újság, Maglód? 2009 októberi számában (“Az élet módja”)

A szamuráj útja

Talán egy páran felkapták a fejüket a címre, amit Eidzsi Josikava: Muszasi cmû regényébõl kölcsönöztem. A szamuráj útját járni XVII. század környéki Japánban megtiszteltetés volt és megtiszteltetés ma is. Sokakban felmerülhet, hogy mi köze a szamurájoknak a mai napi emberekhez? Mi közünk Japánhoz, az õ kultúrájukhoz? A választ egy idézet adja meg, a Mennyei Királyság címû filmbõl: “semmi és minden”. Semmi, mert nem japánok vagyunk, semmi, mert más a kultúránk és a korunk is más ideológiákat diktál és minden, mert évezredes erkölcsökrõl beszélünk, ami kultúrától, ideológiáktól és minden egyéb befolyásoló tényezõktõl független és örök. Ezt az utat járom, és keresem ezeket az értékeket harcos családommal egyetemben.

Sokszor merültek fel bennem ezek a kérdések: Miért éppen a karate? Miért nem más sport? Sok szülõ is felteszi magának ezeket a kérdéseket, amikor a gyermekének vagy akár magának valamilyen mozgást keres. A saját utamon keresztül szeretném a kérdést megválaszolni és jó példát mutatni, mind a leendõ “kis” harcosoknak, mind a szüleiknek illetve szeretnék néhány tanácsot is adni, hogyan is válasszunk magunknak harcmûvészetet, iskolát, tanárt.

Már 17 év telt el azóta, hogy elõször a dojoba (edzõterembe) léptem. Ekkor még csak egy dolog hajtott, hogy én is olyan gyors legyek, mint Bruce Lee, ruganyos, mint Jackie Chan és hogy olyan forgó rúgást rúgjak, mint Van Damme. Az évek távlatából már megmosolygom a dolgot, de mindenesetre ez volt a hajtóerõ, ami elindított a harcosok útján. Az úton, ami bár nehéz, mégis oly sok örömet szerez és amit – bár néha kitérõkkel-, de mindig követni fogok.

Bár még csak 30 éves leszek, de már most sok mindent kaptam a karatetól és kaphat mindenki, aki rálép erre az ösvényre. Sok lemondással és áldozattal jár, azonban a befektetett munka, mint mindig, meghozza gyümölcsét. Az eredmény nem feltétlenül abban mutatkozik meg, hogy pörgõ rúgást tudunk majd rúgni vagy téglát tudunk törni. A munka gyümölcse a kiegyensúlyozott élet és az abban történõ egyszerûbb boldogulás. Ez az a dolog, ami miatt itt maradtam és reményeim szerint maradok még sokáig. Bízom benne, hogy együtt öregedhetnek majd meg kicsik és nagyok, mesterek és tanítványok. A harcosok családja.

Gyerekfejjel, illetve szülõként nehéz eldönteni, ki a jó tanár, melyik iskola lesz számunkra, vagy gyermekünk számára a legjobb. Márpedig, ha valaki elhatározza, hogy harcmûvészetek gyakorlásába kezd, akkor ez a legfontosabb szempont. Szerencsémre én megtaláltam a megfelelõ tanárt sensei Kertész Ferenc személyében és a megfelelõ iskolát is. Ám visszatérve a szempontokra, néhány praktikus tanáccsal szeretném ellátni a leendõ harcosokat. A jó iskola ismérve nem feltétlenül azon múlik, hogy hány ember tanul ott. A jó iskola hagyományõrzõ és emellett megújulni képes. A jó iskolában a mesterek folyamatosan tanulnak, képzik magukat és járják a harcosok útját, hogy mindig legyen mit átadniuk. A jó tanár fogalma eléggé szubjektív, így nehéz jó tanácsot adni, mindenestre néhányat megpróbálok összeszedni.

Olyan tanárt válasszunk, akin látszik, hogy felkészült és tudja, mit akar. Nem “terminátort” akar belõlünk faragni, hanem magunkhoz képest méri tudásunkat. Egy jó tanár beszélget velünk és gyermekeinkkel, és néhány hét után akár már a gyermekünk vagy a mi nevünket is ismeri. Ami nagyon fontos, hogy legyen fokozatos és ne csak az edzésre kiterjedõen lásson el jótanácsokkal, hisz a karate az életre tanít.

Az újság elõzõ cikkébõl kiderült, hogy “nem csak a 20 éveseké a világ”

Ez tényleg igaz, de én most szeretném a másik oldalról is megvilágítani. Jómagam gyerekként kezdtem karatézni. Letörhetetlen lelkesedés és tudásszomj volt bennem. Minden edzésen szinte elsõként jelentem meg, különedzésekre jártam, izzadtam és szenvedtem, meg akartam mutatni, hogy milyen erõs és ügyes vagyok. Ez a fajta tûz fokozta bennem az energiát és az iskolában is remek eredményeket szereztem. Késõbb gimnazistaként nehezedett a helyzet, de továbbra sem volt teher számomra a fokozódó iskolai terhek mellett edzeni.

Ahogy múltak az évek, egyre kevésbé lett fontos, hogy én legyek a legjobb, mindinkább elõtérbe került a folytonosság és ráébredtem, hogy néhány év nem a világ. A harcmûvészetet egy emberöltõn át lehet gyakorolni, így az ember életében adódó gondok nem szabad, hogy eltántorítsák a céljától. Legyen az egészségügyi, családi, vagy anyagi probléma. A jó harcmûvész nem különbözteti meg a problémákat, hanem egy akadálynak veszi, amit meg kell oldani. A karate ebben is segít.

Adódtak az életemben olyan szakaszok és adódnak most is, amikor nem tudok edzeni menni, de ez nem eredményezheti azt, hogy letérjek az útról. Sajnos a munkám egyre kevésbé teszi lehetõvé, hogy részt vegyek minden edzésen, de amikor csak tehetem, ott vagyok, és a család hasznos tagjaként segítem a tanárom és budokákat (harcosok).

Remélem ez a pár gondolat hasznos tanácsokat nyújtott és felkeltette az érdeklõdést és rálátást biztosított egy hétköznapi harcos életére.

Szombathelyi Tamás
Junshido dojo

Évszakok

Kiss Zoltán (1972)

Évszakok

osz_2
Hiába ugyanazok az évszakok követik egymást minden évben, mégis találok különbséget közöttük.

Az idei õszben mást is észreveszek, mint a tavalyiban, pedig ugyanaz történik, mint eddig. Nem is az évszakok lettek mások, hanem én.

Ha elmegyünk kirándulni, ma mást jelentenek ugyan azok a hegyek, erdõk, virágok. Hallom a madarak énekét, a patak csobogását, érzem a szellõ simogatását bõrömön, érzem a lábam alatt az avart. Maga a természet is mintha többet mutatna magából, pedig eddig sem volt elrejtve semmi, csak nekem jelentenek egyre újabb és újabb dolgokat.

Az emberekben is több van, mint azt eddig hittem. Van, akiben a jót nem láttam, van, aki el tudta takarni valós énjét elõlem. A munkám is sokszor unalmassá vált, mert elõre tudtam a dolgok történését. Ha azonban más oldalról közelítem meg a dolgokat, és nem adom fel az elsõ akadálynál, akkor színesebb és hatékonyabb lehet. A mindennapjaimra is jobban figyelek és hibáim, rossz szokásaim megpróbálom megváltoztatni. Az életünk sem az, aminek hisszük.

Nem szabad megelégednünk magunkkal, mindig lehet fejlõdni, az apró részleteket is észre kell venni, el kell gondolkodni rajtuk. A harcmûvészettel ugyanígy vagyok. Nem a gyakorlatok lettek mások, hanem én látom másként, mint korábban. Ha az ember másként látja a dolgokat, akkor az is megváltozik, amit õ tesz. Más lesz a hozzáállása a dolgokhoz. A legtöbbet magunktól kell kérdezni és arra õszinte választ adni.

Cselekedeteinket döntések elõzik meg, melyeket néha megbánunk, de sokszor nehéz a választás, hogy mi a jó és mi a rossz. Ami biztos, az, hogy rátaláltam arra az Útra, amely segít többet megérteni az életbõl és az én szerepemből ebben az életben.

Régebbi bejegyzések «