«

»

A mi kis szigetünk

Sensei Kertész Ferenc gondolatai családról, közösségről, valódi értékrendekről a maglódi Mi újság 2007 októberi számában (“Az élet módja”)

 

A mi kis szigetünk.

A nyaralói iskola tornacsarnokában zajlanak azok a karate edzések, melyeket Kertész Ferenc 5.Danos karate mester vezet. (szerk.)

Amikor tollat fogtam az első gondolatom ez volt: mit is mondhatnék? S ez így is van. Akár adhatnánk ezt a címet is ennek a cikknek. A mai világban szinte átmossák az agyunkat a sok reklámmal. Rádióból, tévéből, hirdetőtáblákról, plakátokról és még számtalan helyről ömlesztik ránk a hirdetéseket. Postaládáink nap, mint nap telnek meg a sokszor olvasatlanul kidobott reklámújságokkal és mindenféle cetlivel. Az emberek próbálják kizárni ezt a bántó tolakodást, s már nem is akarunk tudomást venni róla, mi az, amit ránk akarnak sózni. Mi az, amivel módszeresen butítani akarnak minket.
Sajnos lassan már egymásra sem figyelünk. Az értékek és az értékrendek változnak, mondanom sem kell, nem jó irányba. A mi világunk az emberiség – technikai és minden egyéb sikerei ellenére – hanyatlik. Ez ellen semmit sem tehetünk, akár elfogadjuk, akár nem. Ami marad nekünk, amiért még küzdhetünk, az a mi kis „szigetünk”. A családunk az otthonunk. Itt igen is harcolhatunk a jobb holnapért, itt igenis kötelességünk továbbörökíteni valamit, ami iránymutató fény lehet, amikor terjed a sötét. Ápolnunk kell ezt a szigetet, mert állandó gondoskodás nélkül semmi sem maradhat meg.

A magam részéről örülhetek, mert nekem családból kettő is jutott. Az egyik a szó hétköznapi értelmében vett családom, ami többé-kevésbé mindenkinek van, ám mégsem mondhatja tiszta szívvel bárki: nekem van családom. Mert a család nem csak vér. Mint ahogy a szülő sem csak az, aki azonos géneket hordoz azzal, akit nevel. Már ha neveli egyáltalán. A család az összetartozás érzése, megélése és felvállalása.

A másik családom pedig szintén része az én szigetemnek, noha ez jóval népesebb. Ők az én tanáraim, edzőtársaim és tanítványaim. Némelyikükkel évtizedek óta dolgozunk együtt. Láttuk egymást fiatalon, ott voltunk, mikor az első lépéseit tette meg ezen az úton. S most is itt vagyunk egymással még mindig, annyi mindenen túl, mint középkorú meglett emberek. S meg van az esélye, hogy együtt leszünk idős emberként is. Leülünk az edzések után beszélgetni és teázgatni akkor is, amikor már nehezebben fognak mozogni tagjaink és több lesz az együtt megélt múlt, mint a hátralévő jövő. S közös lesz az érzés, mellyel a felnövekvő generációra vonatkozó útmutatásokat és teendőket tárgyaljuk át. Mert ez a család is, akár csak a másik, – egy életre szól.

Kilóg a sorból, mert nem a mások legyőzéséről, nem a versenyzésről szól. Kilóg a sorból, mert nem azt tanítja, hogy mindenáron át kell gázolnod mindenkin, s a cél mindig szentesíti az eszközt.

Kilóg, mert nem arról akarjuk meggyőzni a tanítványokat, hogy valami helyes, csak azért, mert a világ helyesnek tartja, vagy helytelen, mert a többség azt mondja. Olyan eszmékről beszélünk, melyekért ma már csak megmosolyognak minket, noha ezek értékükből – ha tetszik, ha nem – semmit sem veszítettek az idő múlása közben. Viszont megtanulnak küzdeni valamiért akkor is, ha már minden elveszett.

Végül is mondhatja a szkeptikus olvasó, hogy ez is csak egy reklám, s persze igaza is van. De azért nem a versenyeredményeinkről, önvédelemről, vagy a világszínvonalú Harcművészeti Központunkról írtam, mert szerettem volna, hogy aki elolvassa kiérezze belőle: nálunk nem csak erről van szó. Nem szoktam magunkat reklámozni. Nem szeretek másokra erőltetni semmit. Viszont tizenhét éve tanítok Maglódon és a mai napig jönnek hozzám felnőttek és gyerekek egyaránt, akik nem tudták, hogy itt vagyunk. Érdekes, pedig Maglódon olyan gyorsan terjednek a hírek, híresztelések. De most itt ez a pár sor mindazok számára, akik nem tudtak rólunk, vagy nem így gondoltak ránk. S ha bárki szeretne többet megtudni, vagy csatlakozni hozzánk, az ajtónk mindig nyitva áll.

Üdvözlettel: Sensei Kertész Ferenc.

(A cikk eredetije a világhálóm itt található.)

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn